Hihetetlen nap

Hihetetlen nap

„Emlékszem, olvastam valahol, valami különös könyvben, hogy az istenek, ha meg akarnak bennünket büntetni, minden kívánságunkat teljesítik.”

(by: Oscar Wilde)

A gyomrom apróra van zsugorodva, miközben a szívem hevesen verdes a torkomban. Állítólag minél lassabban dobog valakinek a szíve, annál tovább él, ezért is kell vigyáznunk erre a szervre. A túlsúlyos embereknek magas a vérnyomása, ezáltal gyorsabban dobog az éltető szervűk, és nem is bírják túl sokáig. Ezzel egyetemben a kávéban található koffein és a cigarettában található kátrány is rendkívül károsítja az ereket, ami ugyancsak a gyors halálhoz vezet. Ezek a dolgok miatt egészségesen táplálkoztam, s elkerültem a „tiltott” dolgokat. Mégis a szívem gyorsabban dobog, és jobban izzadok, mint a nálam jóval testesebb barátnőm. Va-lamint az érfalaim jobban kitágulnak, majd záródnak be, mint Édesanyámnak, mikor még „fénykorát” élte. Szóval, ha ezek igazak, akkor én nem sokáig leszek az élők sorában, habár egyszer már ellátogattam a túloldalra…

- Misis. Jonson?! – szólított meg egy száznyolcvan magas, jóképű húszas évei végében járó orvos.

- Én vagyok az – szaladtam oda a nyitott ajtóhoz. Az orvosokhoz méltóan egy halványzöld uniformist viselt, a hozzá tartozó sapkával, és fehér műtős szájvédővel. – Hogy van az édes-anyám? – kérdeztem a sírás határán. A szívem még hevesebben zakatolt a bordáim között, és a gyomrom még jobban összezsugorodott. Kezeimet magam előtt tartottam, s összevissza tördeltem, míg lélegzetvisszafojtva vártam a választ.

- Az édesanyjának a tüdejében lévő daganatot ki tudtuk venni, de egy újabb áttétre találtunk a májában – felelte megértő tekintettel, majd folytatta: - Most altatva van, és elég súlyos a da-ganat. Az lenne a jó, ha most vennénk ki, mert a várakozástól csak növekedne.

- Tegyék, amit helyesnek tartanak! – szóltam közbe kicsit idegesen. Egyre ingerültebb lettem, hogy itt van velem, és nem bent végzi a dolgát. Mintha nem tudná, hogy úgyis beleegyezek.

- A gond az, hogy a szíve már kétszer leállt, ezen a két órás műtéten, és nem valószínű, hogy túlélne még ennyit – felelte csendesen, s együtt érzően megfogta a vállamat.

Könnyek mardosták a szememet, és a világ megfordult körülöttem. Egy pillanatra el-fordultam, s felidéződöttek előttem azok a szép évek, mikor még gyerek voltam, s anyu egészséges volt. Akkoriban annyira szerettem volna felnőtt lenni, de a felnőttlét szívás. Csupa gond és felelősség. Ha újra kívánhatnék, azt kérném, hogy újra legyek kisiskolás, és anyu egészséges legyen. Sokkal szívesebben döntenék arról, hogy mit vegyek fel, s azon aggódjak, milyen dolgozatot írok, mint megfeleljek ebben a valóságban, ahol soha nem lehet tudni, kinek mi a szándéka. Újra egy hiszékeny lány szeretnék lenni, aki elhiszi, hogy az élet szép, és min-denki jó szándékú, nem pedig kétszínű, s álszent.

Sajnos, nem jött senki le a mennyből, hogy azt mondja, újra kívánhatok, így visszafor-dultam az orvoshoz.

- Ön, mit mond? – kérdeztem szipogva.

- Ezt önnek kell eldönteni. Én felvázolhatom a helyzetet – felelte kedvesen. Nem kérdésnek szánta, de én úgy gondoltam, hogy mondanom kell valamit. Kinyitottam a számat, de egy hang sem jött ki, így csak bólintottam. Dr. Smith azonnal vette a célzást, és egy székhez kor-mányzott, ahova leültetett, majd a mellettem lévőt szembe fordította velem, s leült rá. – A szíve nagyon gyenge. Sokszor lett újra indítva, ezért nem valószínű, hogy még egyszer sike-rülne. Az izmok és az érfalak nagyon gyengék. Ha esetleg elpattan valamelyik vagy rög kép-ződik azonnali halál – mondta halkan, és csendesen. Egyik kezével megfogta az enyémet, s kedvesen, valamint együtt érzően nézett a szemembe azokkal a mélyzöld íriszekkel – amitől sírva kell fakadni, annyira gyönyörűek. – Nem áll szándékomban megijeszteni önt.

- Kérem, folytassa! – szólaltam meg halkan, miközben a testemet rázta a visszafojtott zokogás.

- Én és az embereim mindent megteszünk, amit lehet, de ez sajnos kevés.

- De hiszen ön a legjobb! – kiáltottam fel hitetlenkedve.

- Tudom, de én sem vagyok Isten – keményedett meg a hangja. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd végül nagyot sóhajtott, és megszorította a kezemet. – Döntenie kell! – tette hozzá csendesen.

- Doktor úr, jöjjön! – viharzott ki egy vékony nővér a folyosóra kétségbeesett arccal.

- Megyek! – állt fel Dr. Smith. – Amíg visszajövök, kérem, döntse el! – fordult vissza az ajtó-ból, majd eltűnt mögötte, én pedig egyedül maradtam az üres, sivár fehér falakkal körülvett hosszú folyosón.

Két kezemet a térdeimre raktam, aztán beletemettem az arcomat, és hangos zokogásba kezdtem. Visszagondoltam arra, mikor én távoztam el a mennybe, s a sírás csak erősödött. A szívem fájt, legszívesebben kitéptem volna a helyéről, de nem tehettem. Magam döntöttem így, és nem vagyok az a fajta, aki megfutamodik. Szóval, a zokogásom visszaverődött a falak-ra, míg én elmerültem az emlékeimben.

***

Kétezer-kilenc december eleje volt. Éppen elindultam a gyógyszertárba, hogy kiváltsam anyunak a gyógyszereket, mikor elkezdett szállingózni a hó. Mérgesen néztem fel az égre, de úgy döntöttem nem megyek vissza esernyőért, hanem így vágok neki az utamnak, hiszen csak három sarokra van az a kis patika.

A lábaim gépisen jártak a latyakos járdán. Azt kívántam, bárcsak gazdag lehetnék, és mindent megadnék anyunak, amire szüksége van. Ha a leggazdagabb emberek közé tartoznék, akkor meg tudnám szerezni magamnak a legjobb orvosokat. Sőt, az lenne a legjobb, ha híres is lennék, és lenne befolyásom. Ezek mellé már csak egy olyan pasi kéne, aki szeret engem, és kitart mellettem. Nap, mint nap óriási súly nehezedik a vállamra. Még csak huszonkét éves vagyok, az egyetemet ott kellett hagynom anyu betegsége miatt, így most napi tíz órában robo-tolok egy gyorséteremben, hogy meglegyen a pénz, és néha még az is kevés. Ha nem lenne az én legjobb barátnőm, Liza, akkor réges-régen összeroppantam volna a sok fezsültség és prob-léma mellet.

Liza középiskola óta a legjobb barátnőm, olyan számomra, mint egy nővér. Mindig jó tanácsokat ad, mellettem áll, s támogat. Igazából ő több mint egy testvér. Vagyis az ismerőseim közül senki nincs olyan jóban a tesóikkal, mint mi egymással. Olyanok vagyunk, mint a lelki társak, persze barátilag értve. Megértjük egymást, és bármilyen haragtartóak vagyunk, makacsok vagy heves természetűek, a másikkal szembe soha. Vannak kisebb nézeteltéréseink, de ez nem változtat a tényen, hogy Ő a legjobb barátnőm.

Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy fel sem tűnt mennyire megeredt a hó, s a járdafelület jégpályává alakult, így nem volt meglepő, mikor megcsúsztam.

- Hoppá! – kiáltott fel egy mély hang, s egy erős kéz fonódott a derekamra, míg egy másik a kezemet markolta meg.

- Elnézést – szabadkoztam halkan, és felnéztem a kapucnim alól. Száznyolcvan körüli, jóképű macskaszerű zöld szemekkel rendelkező fiatal férfi kapott el, mielőtt elestem volna a csúszós betonon.

- Semmi gond – mosolygott rám, s felragyogtak a szemei, amelyek annyira gyönyörűek voltak, hogy kis híján a bugyimba olvadtam. Egy jó percig álltunk a zsúfolt utcán, s elveztünk a másik tekintetében. Hihetetlenül vonzó volt ez az idegen, és rendkívül meleg volt az ölelésében. – Ööö… nem lenne kedve meginni velem egy forró csokit? – mosolygott rám továbbra is azokkal a vörös ajkaival. Egy pillanatig elidőzött a tekintetem a beszélő szervén, majd észbe kaptam.

- Sajnálom, de nekem dolgom van – szabadkoztam szerényen.

- Hát, persze. Egy ilyen csinos hölgynek biztosan ezer dolga lehet – felelte udvariasan, de a szeme már nem csillogott. Kezeit elvette a fogvatartott testrészeimről, aztán zsebre dugta őket. - Mindenesetre örülök, hogy összefutottunk – tette hozzá mosolyogva, majd elsétált. Egy szív-dobbanásnyi idáig még ácsorogtam, majd megfordultam, hogy utána menjek, de a hó szak-adott, és az emberek sokan voltak, így elnyelte őt a tömeg. A lelkem vérzett, hogy így hagytam elmenni, de édesanyám nem várhat a gyógyszerekre, így szomorkásan indultam újra a patika felé.

Felhúztam a kapucnimat, hogy ne ázzon el a hajam. Most már inkább a közlekedésre figyeltem, nem akartam még egy olyan esetet, mint amilyen az előbbi volt. Néztem a fagyos utat, és már csak egy utca választott el a kis gyógyszertártól. A zebrához értem, mikor elkezdett villogni a zöld gyalogost ábrázoló lámpácska, de nem foglalkoztam vele. Gondoltam, hamar átjutok. El is indultam, de a közepén megcsúsztam, s fenékre estem. Gyorsan feltápászkodtam, viszont az erős havazás miatt és a földön tartózkodásom végett nem láthatott a kocsi, ugyanis egy hangos dudálás után egy éles csapódás következett, majd a nagy sötétség.

***

Egy kemény valamin feküdtem, és néma csend vett körül. Lassan kinyitottam a szeme-met, és felültem egy… nagy fehér teremben. Vagyis nem tudom, hogy terem volt-e, csak min-denfelé fehérség volt.

- Hahó? – kérdeztem félénken. A két kezemen támaszkodtam, miközben körbe-körbe néztem. Az emlékeim szép lassan kezdek visszatérni. Gyógyszertárba indulás… havazás… ütközés egy fantasztikus pasival… jelzőlámpa… majd csattanás. Az képek csak zakatoltak a fejemben, és kezdett kellemetlenné válni.

- Végre, hogy felébredtél, Nicole! – köszöntött egy kedves magas női hang, valahonnan jobbról. Odafordultam, de nem láttam semmit.

- Ki van ott? – kérdeztem ijedten. Szép lassan egy fekete bőrű nő kezdett körvonalazódni a fehér térben. Ruhája olyan volt, mint az enyém; hosszú és természetesen hófehér.

- Hol vagyok?

- A mennyországban – felelte ünnepélyesen, én meg ahelyett, hogy nevettem volna, elhittem. Hát, igen mindig is naiv voltam.

- Miért vagyok itt? – kérdeztem, de rögtön eszembe jutott a válasz. – Meghaltam – suttogtam magam elé, majd csendesen sírni kezdtem. – Mi lesz anyuval? – kérdeztem magamtól két szi-pogás között.

- Ne bánkódj, kedvesem, nincs minden veszve! – szólalt meg megint az Angyal, miközben si-mogatta a hátamat. – Azért vagy itt, mert életedben mindig is önzetlen voltál, ezért megérde-melsz három kívánságot – tette hozzá mosolyogva, mire felkaptam a fejemet.

- Három kívánság? – néztem fel rá a könnyeimen keresztül. Fekete göndör haja volt, ami a vállára hullott, és szinte aranyszínű szemei.

- Igen, gyermekem – bólintott mosolyogva. – Sajnos, nincsen sok időnk. Minél többen értesül-nek a halálodról, annál nehezebb dolgunk lesz. Szóval hamar kell választanod.

- Már tudom is – szóltam közbe hevesen. – Az első az, hogy anyu gyógyuljon meg!

- Azt sajnos, nem lehet – válaszolta szomorúan az Angyal. – A betegségeket nem tudjuk meg-gyógyítani, és nem tudlak visszavinni messze a múltba.

- Ez esetben azt kívánom, hogy legyek gazdag, híres és legyen egy férjem– sóhajtottam mélyet, s felsoroltam azokat a dolgokat, amelyekre úgy éreztem szükségem van.

- Biztosan, jól átgondoltad? – kérdezett vissza a barna szépség.

- Igen – bólintottam magabiztosan, de mégis a gyomrom apróra zsugorodott össze.

- Legyen, ahogyan kívánod – mosolygott rám az Angyal, aztán eltűnt a szemem elől, s újra elsötétült minden.

***

Az emlékek véget értek a hihetetlen napomról. Legközelebb, mikor felébredtem egy hatalmas szobában voltam, egy túlméretezett ágyban. Mellettem egy eszméletlenül szexi férfi feküdt, aki nem volt más, mint a férjem. Hat hónapja történtek ezek, de elég volt egy hónap, hogy megbánjam a kívánságaimat.

Felbéreltem a legjobb orvosokat, de még ők sem tudták megmenteni anyukámat. A rák egyre csak terjedt, s a szíve sem bírta sokáig. Mellette voltam amennyit tudtam, de mivel hír-nevet is kívántam, rengeteg dolgom lett. Ápolónőket fizettem, akik gondját viselték a nap minden órájában. Én pedig bele merültem az interjúkba, mivel az egyik legkeresettebb modell lettem. A férjem foglalkozása pedig nem autószerelés, hanem filmforgatás. A nők döglenek érte, és nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjek ő is döglik a lányok után.

Első egy hónapban minden csodálatos volt. A rák kezdett visszahúzódni, a férjem, Orlando, szeretett és megbecsült, vagyis úgy tűnt. Minden rózsaszín volt, s a fellegekben le-begtem, de aztán minden rosszra fordult. Orlandót sorban minden héten mással találtam a hitvesi ágyunkban. Eleinte rettentően esett, bár idővel megszoktam. Ezzel ellentétben még egy szörnyűség történt velem. Liza.

Az első napomon eljött hozzám a fekete Angyal, és elmondta, hogy ez egy teljesen új élet, amiben nem ismerem Lizát, mivel én másik iskolába mentem, így nem találkozunk. Úgy éreztem, hogy azon nyomban elájulok, mikor megtudtam. Liza volt az én jó tündér kereszt-anyám, aki mindig vigyázott rám, és oltalmazott, erre tessék! Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem egy darabkáját, főleg akkor mikor tudatosult bennem, hogy nincs, kinek kisírjam a vállán a bánatomat. Nincs, akinek elmeséljem, milyen ostoba vagyok. Nincs, aki tanácsot adjon, de legfőképpen, nincsen senki, aki megosztaná velem, mi történt vele a leg-utóbbi beszélgetésünk után. Nincsen, akivel nevessek, és elfeledjem az élet nehézségeit. Egyedül maradtam a keserű, s kétszínű világban.



- Misis Jonson! – jött ki ismételten Dr. Smith bánatos ábrázattal. Az arcáról eszembe jutott az első találkásunk. Vagyis a második, ha nem számítjuk azt, hogy azon a bizonyos napon, belé ütköztem az utcán. Rá egy héttel kerestem a legjobb orvost az országba, és rátaláltam. Nagy meglepetés volt viszont látnom, s földöntúli melegség öntött el, ha arra gondoltam, hogy ő fog vigyázni anyura. Akkor nézett rám ilyen bánatosan, mikor odaadtam neki a leleteket, és el-mondtam neki mindent, amit az orvosoktól hallottam.

A könnyeim egy pillanatra megálltak, lélegzettem benn akadt, és talán még a szívem is, megállt pár másodpercre, míg próbáltam elűzni a rossz érzést, ami a hatalmába kerített.

- Mi történt, Dr. Smith? – kérdeztem fojtott hangon. Szomorúan sétált vissza a székhez, ahol ült, és szedte le a maszkot. Közelebbről megnézve észrevettem, hogy a macska zöld szemeit könnyek keretezik.

- Sajnálom, Nicole! Mi mindent megettünk – felelte halkan, és megfogta a kezemet.

- NE! – kiáltottam fel, aztán zokogni kezdtem. Patrick szó nélkül ölelt meg, s kezdett nyugtat-ni. Igazából nem csinált egyebet, mint ott volt, és simogatta a hátamat. A közelsége maga volt a nyugalom szigete. Olyan volt, mintha Liza ölelt volna, csak ez sokkal intenzívebb és bizser-getőbb volt. De a hatása ugyanaz volt. Szép lassan kezdett apadni a fájdalmam, ami a mellka-somat nyomta. A könnycsatornáim elapadtak, de a szívem még mindig hevesen dobogott. Csak néztem a hosszú folyosót, és szótlanul karoltam át Patrick vállait.

- Jobban vagy? – kérdezte halkan, mikor már kiszipogtam magamat.

- Igen – húzódtam hátrébb, s néztem szembe az aggódó zöld írisszel. – Kérlek, bocsáss meg egy percre – tettem hozzá, aztán felálltam.



Nem figyeltem, hogy merre megyek, csak szaladtam végig a fehérségben egészen ad-dig, amíg el nem értem a korház hátsóudvarához vezető üvegajtóhoz. A lépcsőházban többen is köszöntek, de én egyiküket sem méltattam még csak figyelemre sem. Muszáj voltam friss levegőt szívnom, mert úgy éreztem megfulladok. Szaladtam egészen a kis szökőkútig, ami a nagy zöldes terület közepén ált, körülötte körben padokkal. A víztömeg közepén egy márvány angyal volt, ezért éreztem úgy, hogy ide kell jönnöm. Megálltam a kút pereménél, s felnéztem az égre.

- Miért? – kiáltottam fel a sötét égboltnak, amiről megannyi csillag kacsintott vissza rám. – Hibáztam! Rossz döntést hoztam, de kérlek… nem könyörgök, adj még egy esélyt. Már tu-dom, hogy túl kapzsi voltam! Önző, megérdemeltem, amit kaptam, de könyörgök, adj még egy esélyt – ordítottam teli torokból, miközben a könnyeim újra megeredtek.

- Nicole! – szólított meg lágyan Patrick – Kihez beszélsz?

- Senkihez – feleltem hátra sem nézve. – Kérlek, hagy egy kicsit magamra – tettem hozzá, aztán leültem a szökőkút szélére, és néztem a vizet, amiben a tükörképem fodrozódott. Elmo-sódott volt ugyan, de még így is lehetett látni a kék íriszemet és hosszú barna hajamat. Az arcom piros volt, az orrom és szemeim kétszer akkorák, mint kéne. A szívem még mindig őrülten dobogott, mintha a maratont futottam volna le. A fájdalom, ami mardosta a lelkemet, egyre csak nőt és nőt. Elviselhetetlen volt a kín, amit okozott, de nem tudtam mást tenni, csak néztem, ahogyan a könnyeim egyenként bele hullnak a kristálytiszta vízbe.

- Kapsz még egy estélyt, de ez az utolsó lesz – szólalt meg mellettem a kedves női hang.

- Ó, köszönöm! – feleltem boldogan, majd mosolyogva fordultam az Angyalom felé.

- Három kívánság, és jól gondold át! – figyelmeztetett szigorúan.

- Már megtettem – sóhajtottam mélyen.

- Biztosan?

- Az öt hónap alatt bőven volt időm átgondolni az eseményeket, és azt, hogy mit változtattam volna – mosolyogtam ré keserűen.

- Rendben van. Nos, jöhetnek a kívánságok!

- Azt kívánom, hogy minden legyen olyan, mint azelőtt. A hihetetlen nap előtt, ami megvál-toztatta az életemet – feleltem vágyakózóan.

- Bölcs döntés, és mivel még nem volt olyan régen, vissza tudjuk pörgetni az időt – válaszolta mosolyogva, aztán hozzá tette: - Sok sikert a régi új életedhez!

A fekete angyal egyre halványodott, majd teljesen eltűnt a szemem elől, engem pedig elnyelt a sötétség.

***

Apró nedves és hideg dolgok értek az arcomhoz, aztán el is olvadtak meleg testhőmér-sékletemtől. A világ kezdett kirajzolódni körülöttem, és szembe találtam magamat egy mély-zöld tekintettel.

- Nos? Megiszol velem egy kakaót, hogy felmelegedjünk? – kérdezte mosolyogva, én pedig teljesen ledermedtem.

- Ezer örömmel – feleltem boldogan.

- Engem Patrick Smith-nek hívnak – válaszolta vigyorogva, miközben elengedte a derekamat, s kinyújtotta felém a kezét.

- Nicole Jonshon – ráztam meg a kesztyűs kezet. Éreztem, hogy melegség kezdi átölelni a szívemet, melyet már oly régóta csak fájdalom ért. Figyeltem a mosolyát, szeme csillogását, és rájöttem, hogy nem az a hihetetlen nap, mikor egy álmod valóra válik, hanem az, mikor találkozol egy olyan személlyel, aki boldogságot hoz az életedben. A valóság és a felnőtt lét egy nagy szívás, de a gondok mellett értékelni kell az apró örömöket, amelyek váratlanul top-pannak eléd. Soha ne szalaszd el az alkalmat! Hiszen ezek az események nyújtják a mentőövet a zord tengerben.

- Van itt egy sarokra egy kis kávézó. Remek forró csokit lehet ott kapni – mosolygott rám, majd az utat mutatva elindultunk a tömegben. Figyeltem a felszabadult, szinte gyermeki vonásait, s megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, holott már pontosan tudtam, viszont ennek dacára ugyanolyan érdeklődéssel hallgattam, mint legutóbb.

„Életünk boldogsága parányi töredékekből áll össze - az apró, elfeledett csókokból és mosolyokból, egy kedves pillantásból, avagy egy szívből jövő jókívánságból.”

(by: Samuel Taylor Coleridge)