2010. július 7., szerda

Nikalitisz

Brixi angyal pályázatára készített novellája

Nikalitisz




Epilógus



1990, Görögország, Pella



Hűs szellő söpört végig Pella széles, ám tömött utcáin. Az asszonyok haja palástként lebegtek, miközben a késő délutáni piacon válogattak. A tömegen – amit főként idősebb nők alkottak – egy csodaszép lány sétált keresztül.

Haja hosszú és göndör. Ruháját egy bokát verdeső szoknya, egy hétköznapi blúz és blézer tette tökéletessé. Arcán enyhe smink tarkította kipirult orcáját. Szemét fekete tussal húzta ki, ami kiemelte zöld színű szemeit.

A macska tekintet ide-oda ugrált, mintha keresne valakit. A pillantása az utca túloldal-ára vándorolt, ahol egy magas férfi a sötétbe burkolózva várta Őt. Szemei ragyogni kezdtek, majd gyorsabban rótta a métereket. Ügyesen, könnyedén vágott át a zsúfolt utcán, hogy a férfi karjaiba szaladjon.

Találkozásukat gyengéd, ám szenvedélyes csókkal pecsételték meg.

- Szia, Szerelmem – húzódott hátrébb a szürke szemekkel rendelkező férfi. Magas, erős volt, akár egy igazi harcos katona. – Fontos dolgokról kéne beszélnünk – mondta a mély dörmögő hang. Leginkább egy mennydörgésre hasonlított, mintsem egy férfihangra.

- Baj van? – elmélkedett meg az asszony hangja a rémülettől. A férfival ellentétben Ő egy mesebeli angyalra hasonlított. Egész lénye sugárzott, mintha egy erő pajzs vette volna körül. Mindig vidám volt és kedves, amivel az összes élőlényt elkápráztatta.

- Beszéljük meg egy nyugodtabb helyen – simított végig a „katona” a „tündér” arcán.

- Menjünk hozzám – ragadta meg a törékeny kéz a hatalmas tenyeret, s visszafelé kezdte húzni a tömegben.



Az asszony – Gabriella Szfenix – a város szélén lakott magányában. Szülei pár éve meghaltak egy autóbalesetben. Nagyszülei Amerikába költöztek, még kis korában. Testvérei nincsenek, mert szülei hátrányos helyzetűek voltak, így nem vállalhattak még egy gyermeket.

Huszonhét éves, de még nincs férje, mert a karrierjére koncentrált. Céljait elérte. Az ország egyik legnevezetesebb ügyvédje, ami nem kevés jutalékkal jár. Egy csinos, tágas villá-val rendelkezik valamint egy nyaralásra alkalmatos házikóval New Yorkban, nagyszülei köze-lében.

Fél óra séta után elérték a háromemeletes kisebb villát. Falai halványsárga színben pompáztak, amit zöld színű ablakkeretek tettek még csinosabbá. Egy veranda ölelte körül a házat, mint egy ölelő kar. Kézen fogva felsétáltak a lépcsőn, ami a fehér bejárati ajtóhoz veze-tett. Előkotorta kulcsait, aztán bevezetette vendégét a bordó nappaliba.



- Hozhatok valamit? – kérdezte barátságosan Gabriella.

- Nem. Csak gyere ide, és ölelj! – válaszolta a férfi, miközben leült a kanapéra. Lábaira ültette Gabriellát és szorosan vonta mellkasára. A fiatal nő becsukta szemét és felidézte első találko-zásukat.

Ő éppen elmélyülten telefonált, amikor belebotlott az idegenbe. Szerelem volt első látásra. Utána rendszeresen találkoztak, mikor idejük engedte. Gabriella az ügyfeleivel volt elfoglalva, míg a férfi – Thomas Smith – az időjárással, mivel a kormánynak dolgozott vala-milyen időjárási dologban. Thomas nem mesélt sokat róla, Gabriella pedig nem kérdezett.

Két hónapja voltak együtt, alig ismerték egymást, de szerelmesebbek voltak, mint a tinik.

- Sajnálom, amit most fogok mondani, de tudnod kell az igazat – mondta halkan Thomas, amivel kirángatta Gabriellát a nyugalom tengeréből, hogy az aggodalom mélyébe rántsa.

- Miről beszélsz? – kérdezte rémülten a fiatal nő, mivel megrémítette a férfi szavai.

- Hazudtam neked – sóhajtott fel fáradtan az erős „harcos”.

- Miben? – ült fel Gabi, hogy szemébe tudjon nézni.

- Mindenben – nézett fel fájdalmasan a szürke tekintet az angyali szemekbe. A megszeppent nő közbe akart szólni, de Thomas nem engedte. – Nekem nem Thomas Smith a neve, hanem Zeusz. Én vagyok az Olimposzi Istenek királya – mondta határozottan a férfi.

- Te komolyan beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve Gabriella, mikor megtalálta a hangját.

- Igen, a legeslegkomolyabban – bólintott Zeusz. – Tudom, hogy hihetetlen, de igaz – tette hozzá, majd oldalra nyújtotta a kezét, amiben két másodperc elteltével egy villám darab szik-rázott.

- Te jó ég! – hüledezett suttogva az angyali teremtés.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig. Nincs bocsánat a tettemre – hajtotta le fájdalmasan a fejét.

Jézus! Hogy gondolhatja, hogy valaha képes lenne haragudni rá?! Hiszen annyira szereti, hogy szavakat sem talál rá. A sötét borús életében Ő hozta el a napsugarat. Ha nem azt mondta volna, hogy Isten, hanem, hogy háromfejű sárkány még azt is elfogadta volna, csak soha ne hagyja el! – gondolta hitetlenkedve Gabriella.

- Mért nem mondtad el? – kérdezte lágyan a lány, miközben megsimogatta Zeusz arcát. Döb-benten kapta fel fejét az Olimposzi király, de végül válaszolt.

- Azért, mert meg akartalak óvni a különbféle teremtményektől, amik a világom részei. És mert féltem, hogy így nem fogok kelleni neked – tette hozzá suttogva az utolsó mondatot. Gabriella haragudni szeretet volna a férfire, amiért nem bízott benne, de az éppen olyan lehetetlen lett volna, mintha a levegővételt hagyná abba.

- Ez nem igaz – fogta két keze közé a fájdalommal itatott férfi arcot. – Akár egy időjós, akár az Olimposzi Istenek királya vagy, Szeretlek. És ezen soha semmi nem fog változtatni – sut-togta lágyan, majd megcsókolta a szakálas Istent.

- Szeretlek – suttogta Zeusz Gabriella ajkaiba, majd vadul viszonozta a csókot.



1.A düh és a szélvihar




Kilenc hónappal és tizenöt évvel később, New York



A nevem Veronika Szfenix, anyunak csak Nikalitisz. Egy hónapja töltöttem be a ti-zenötödik életévemet. Egy aranyos kék házban lakok Anyukámmal és idétlen férjével, Phillel. Vérszerinti Apám elhagyott minket, mikor kiderült, hogy Anyum terhes lett. Gabriella – édes-anyám - azt mondta, hogy úgy vélte így jobb lesz nekünk. Próbálta elhitetni velem, hogy a szemét Apám a mi érdekünkben lépett le. Ugyan már… hiszen időjós volt… mi bajt kavarha-tott volna? Semmilyet… Egy szemét féreg volt, de Anyum nem haragszik rá. Mikor erről be-széltünk annyit mondott, hogy megértem majd akkor, amikor én is szerelmes leszek. Ezért nem akarok szerelmes lenni! Olyan pasira vágyok, aki jó szívű, rendes, szeretetre méltó, meg-bízható, de a huszonegyedik században hol lehet ilyet találni?! Sehol. Ez az én egyik nagy bajom, a másik pedig Phil.

Rettentően sajnálom Anyut, amiért a sors ilyen gyökérrel áldotta meg, mint a nevelő apám, akit csak kopasz tahónak hívok! Ez az „ember” nem ismeri azt, hogy tisztelet, megbe-csülés, munka és egyéb fontos fogalmakat. Két dolgot tud. Tévé és whisky. Az esze idáig ter-jed. Egésznap a tévé előtt ül és iszik, mint a gödény – és itt a gödényeket sértem meg – vagy éppenséggel áthívja a haverjait és „ki iszik többet?” vagy „ki tud több hot dogot megenni?” versenyeket tart. Ha lenne saját keresete, akkor befognám, de mindezt Anyukám pénzéből finanszírozza. És ne legyek ideges!



- Miss. Szfenix! Kérem, fáradjon be! – szólított meg az Igazgató titkárnője. Hát igen… megint az Igazgatói iroda. A tanév felénél se járunk s én már harmadjára „látogatok” ide. Hogy, mi-ért? Azért, mert nagy a szám. Otthon cérna vékonyra nyúlnak az idegszálaim és elég egy ap-rócska porszem, hogy elpattanjon. No, olyankor kő kövön nem marad.

Nagyot sóhajtottam, majd követtem az idős hölgyet.

Ötvenes éveiben járhatott. Kicsit kövérkés, ráncos, akár a függöny. A szokásos barna boka lengető nadrágot viselte a hozzá passzoló sötét barna mellénnyel. Borzalmasan nézett ki, az ősz, ritka hajáról, ne is beszéljünk!

Mielőtt azt hinnétek, hogy egy szemét ribanc vagyok, aki mindenkit kritizál, szólok, hogy Maggie néni – az előttem trottyogó hárpia – eszméletlenül élvezi a sok látogatásomat Mr. Brow-nél.

Nem egyszer fordult elő, hogy valamilyen iskolai balhét rám akart kenni, de szemtanuk biztosították Mr. Browt – igazgatót -, hogy ártatlan vagyok. Ennek ellenére Maggie próbálko-zott rendesen. Ha rajta múlt volna, már nem lennék itt. Idáig ebben az iskolában bírtam a leg-tovább. Több mint két éve koptatom itt a padokat. Ez az intézmény az ötödik, ahova tanulmá-nyaim során kerültem. Próbálom vissza fogni magamat, de nagyon nehéz.

- Mr. Brow! Itt van a kis bajkeverő – nyitott be a hárpia az igazgatói ajtaján.

- Köszönöm, Maggie! Veronika, kérlek, ülj le! – intett barátságosan, de szigorúan az egyik székre, amit mosolyogva foglaltam el. Rossz, ha valaki ide keveredik, de Mr. Brow nagyon kedves ember. Ha nem Ő lenne az igazgató, tuti, hogy nem lennék még itt. Szemei szeretet teljesen ragyognak rám minden alkalomkor. A kelleténél kicsit nagyobb pocakja van, de ez mit sem változtat elegáns megjelenésén.

- Jó napot, uram! – köszöntem barátságosan.

- Szia, Vera. Örülök, hogy találkozunk, de bárcsak ne itt lenne a találkozó helye – csillan-tak meg szomorúan a szemei. – Nagyon nem jó, hogy ennyi balhéba kerülsz – sóhajtott fel fáradtan, majd leült az író asztal mögötti székbe.

- Bocsánat. Próbálom türtőztetni magamat, de nem mindig sikerül – mondtam fintorogva.

- Meséld el, hogy pontosan mi történt! Szeretném a te szavaiddal is hallani.

- Hát… görög nyelvóra volt… és tudja, hogy nem igazán kedvelem a Tanáromat – néztem rá bocsánatkérően. Nehezemre esett nem dühösen nézni. Akárhányszor csak eszembe jut az a nőszemély elönti az agyamat a vörös köd és nem tudok viselkedni. – Írtam egy dol-gozatot… egyik osztálytársam fele annyit írt és sokkal rosszabbat, mint én… erre áthúzta a felét és hármast adott rá – panaszoltam neki egyre dühösebben. Sóhajtottam egyet, hogy lehiggadjak, majd folytattam a „mesélést”. – Szóval bepöccentem az osztályzat miatt és kiabálni kezdtem a tanárommal – sütöttem le a szemeimet.

- Honnan tudod, hogy nem hármas volt a dolgozat? – kérdezte nyugodtan Mr. Brow. Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet, s válaszoltam.

- A görög nyelv számomra olyan, mint egy második anyanyelv. Kiskoromban jártam nyelviskolába, majd miután kirúgtak az első suliból Anyuval csak olyan sulikat kerestünk, ahol ezt a nyelvet is lehet tanulni – feleltem a kérdésére, miközben felidéztem az első su-limat.

Körülbelül két évet töltöttem ott, de miután kisebb problémám van az olvasással sokan piszkáltak, amit nem hagyhattam szó nélkül és az nélkül sem, hogy közelebbről megis-mertessem őket a jobb öklömmel. Azt hiszem már érthető, hogy mért kérték meg Anyut a harmadik alkalom után, hogy keressen másik iskolát. Mért a harmadik alkalom után? A válasz egyszerű. Fizetős suli volt, a balhéim pedig plusz jutalékkal jártak, amitől nem szí-vesen váltak meg, ezért reménykedtek, hogy kinövöm. Miután nem így lett és több szülő is megfenyegette az igazgatót - hogy kiveszik a gyerekeket, ha nem távozok azonnali ha-tállyal -, így örök búcsút mondtam az intézetnek.

- Értemmm – ejtette ki hosszan és megfontoltan Mr. Brow, amivel kirángatott az emlékek tengeréből. - Nos, Veronika, nézessük meg azt a dolgozatot egy másik kollégával, ha va-lóban igazad van, elengedlek egy szóbeli figyelmeztetéssel, ha nem, akkor kénytelen leszek írásba is adni – mondta ki az „ítéletemet”. – De, akár így akár úgy, mindenféleképpen bocsánatot kell kérned – tette hozzá szigorúan. Na, itt kiakadtam. Kicsi hiányzott, hogy ne üvöltsek rá, hogy mégis mi a bánatért kéne bocsánatot kérnem? Ő volt az, aki lehúzta a jegyemet, csak azért, mert féltékeny, amiért jobban megy nekem a görög.

Legszívesebben leordítottam volna neki is a fejét, de győzködtem magamat azzal, hogy az erőszak nem megoldás. Így csak elnyeltem a feltódult szidalmakat, majd bólintottam, mert a hangomban nem bíztam.

- Tudom, hogy nehéz, de Ő idősebb és tapasztaltabb. Valamilyen szinten kérlek, add meg neki a tiszteletet. Tudom nem egy minta Tanár, de nem tudom mindenki vágyait kielégíte-ni – mondta Mr. Brow, majd felvette a telefont és megnyomott valamilyen gombot.

- Igen, Mr. Brow? – szólalt meg a mini hangszóróból – ami a telefon mellé volt szerelve és vezetékek csatlakoztatták egymáshoz – Miss. Hárpia nőci.

- Kérlek, hívd ide Treszy Tanárnőt és Dominik-et – adta ki az utasítást a mély, ám barát-ságos hang. Treszy Meckoy volt az én borzalmas görög tanárom. Két gyereke és egy uno-kája van. Ha engem kérdeztek én csak sajnálni tudom. Oké, oké. Abba hagyom a szenyózást, de ha ismernétek és veletek lenne ilyen, akkor ti is ezt mondanátok.

Dominik Gereman a legfantasztikusabb férfi tanár az iskolába és megmerem kockáz-tatni az egész országban. Csodálatos kék szemekkel és bársonyos barna hajjal rendelkezik. Ezen felül ereklyegyűjtő és imádja a görög kultúrát valamint oda meg vissza van a termé-szetben járt túrákért. Hegymászás, barlangmászás, búvárkodás, medveles, bármi ilyesmi… Hát nem fantasztikus pasi? Azok a dolgok, amik leköti a figyelmemet, Őt is elkápráztatják. Egyszerűen csodálatos, hogy ennyire egy hangon vagyunk, csak az a baj, hogy Ő hu-szonnégy éves, míg én tizenöt.

- Rendben van, uram – csendült fel újra a hárpia hangja, amivel elűzte lelki szemeim elől az „álom pasimat”.

- És Veronika dolgozatát is kérem – tette hozzá, majd miután elhangozz egy „Igenis, uram” mondat újból megnyomott egy gombot. – Édesanyád, hogy van? – kérdezte Mr. Brow csevegő hangon.

- Jól van, köszönöm – válaszoltam egy udvarias mosollyal.

- Ez remek – bólintott elégedetten.



Tíz percbe telt, mire megérkezett a felmentő sereg. Hogy mért így hívom őket? Azért, mert nagyon kedvelem az Igazgató urat, de ez a tíz perc néma csend rettentően fullasztó volt. A felénél már ott tartottam, hogy kész, vége sikítva szaladok el, de nem tettem. Va-lahol muszáj elkezdenem az önkontrolt. Maradtam és mindenfelé néztem, miközben heve-sen zakatoltak a gondolataim, hogy kérdezzek valamit. Az első két percben megbeszéltük, hogy rendesen beilleszkedtem, vannak barátaim, ezért jó lenne, ha viselkednék. A szoká-sos… De utána semmi duma. Fulladtam. Alig kaptam levegőt, ennek ellenére úgy visel-kedtem, mintha tökéletesen jól lennék. Hiába, Anyu mindig is színésznőt akart belőlem fa-ragni… Egyébként ne értsétek félre… Mr. Brow nem rossz társaság, egyszerűen nehezen viselem az ehhez hasonló szituációkat. Mindig bepánikolok, érthetetlen okokból.

Halk kopogtatás érkezett és én szinte úgy szívtam be a levegőt, mintha idáig visszatar-tottam volna.

- Mr. Brow! Itt vannak, akiket hívott – lépett be Maggie, akit a tökéletes pasi és a go-nosz hárpia követett. Milyen ironikus… mintha egyikük angyal a másik maga a sátán lenne. Ezen jót nevettem gondolatban. Tudom nem nagy hasonlat, de nekem már csak ilyenek jutnak eszembe, szóval nem piszkálni, mert megtalállak!



Az álmaimból kilépett srác a szokásos sötét farmert és egy fehér inget viselt, ami kicsit átlátszó volt, így kilátszottak a csodásan kidolgozott izmai. Kénytelen reakció volt, hogy beharaptam az alsó ajkamat. Nem tehetek róla, ezt váltja ki belőlem. Habár nem csak nálam jelentkeznek az idétlen „fülig bele vagyok zúgva a tanáromba” jelek. Az összes nőnemű ember – aki nem leszbikus – így reagál.

Huncut mosolyt villantott rám, mikor pillantásom találkozott tengerkék szemével. El-pirultam és feltörni készülő sóhajt próbáltam visszafojtani, miközben tekintetemet a hisztis görög tanárom felé fordítottam. A rendszeresen hordott piros vászonnadrágja feszített rajta meg egy idejét múlt fekete blézer. Töredezett szőke haját kontyba fogta a feje tetején.

- Mért hívott minket? – kérdezte, miközben ellenségesen méregetett engem. Inkább visszahessegettem a figyelmemet Mr. Brow-ra, mert nem akartam újra vitát szítani, pedig óriási késztetést éreztem.

- Veronika elmondta, hogy mi történt órán. Szeretném, ha Gereman Tanár úr is átolvas-ná, majd értékelné – felelte Mr. Brow.

- Mi? – kelt ki magából Meckoy Tanárnő. Magamban gonoszul nevettem, de a külvi-lágnak nem mutattam ki. – Kiabált és szemtelen volt velem az egész osztály előtt. Rá-adásul ez nem az első alakalom volt. Rendszeresen nem figyel órákon és semmibe veszi a mondandómat.

- Treszy, fejezze be! – állt fel Mr. Brow. – Veronika rendesen viselkedik, ha nem pro-vokálják és én úgy hallom maga igencsak bőszíti – nézett szemrehányóan a hápogó Tanárnőmre.

- Ezt megszívta – morogtam halkan, miközben próbáltam elfojtani a feltörő nevetést.

- Veronika! – szólt figyelmeztetően Mr. Brow.

- Látja, milyen szemtelen? - mutatott rám, miközben kezdte felemelni a hangját. Felment benne a pumpa.

- Én vagyok szemtelen? – álltam fel és mérgesen néztem a ronda arcába. – Most is bejött és kikelt magából, itt mutogat rám. Arról ne is beszéljünk, hogy a hibátlan dolgo-zatomat lehúzta hármasra!

- Elég legyen – szólalt meg Dominik. A mély, lágy hang rögtön elhallgatatott és lenyug-tatott. – Azért vagyunk itt, hogy megnézzem a fogalmazást. Nem veszekedni jöttünk – tette hozzá, majd kivette a dogámat Treszy kezéből. Letelepedett a székem mellé és olvasni kezdte, miközben én még mindig farkasszemet néztem Tanárnőmmel.

- Treszy, ülj le! – szólalt meg Mr. Brow. Az egyetlen hely az a fotel volt, amiben én ül-tem. Elindult felém, hogy leüljön, de én egy kedves mosolyt villantottam felé, majd visszasüppedtem a helyemre. Görög Tanárom mérgesen fujtatott és akart is mondani valamit, de az Igazgató úr belefojtotta a szót. – Nem kell több probléma. Hoz széket kintről! – mondta szigorúan. Meckoy Tanárnőnek torkán akadt a szó. Arca bíbor színt öltött a dühtől, de szótlanul kisétált. Csendes nevetgélést hallottam mellőlem. Dominik nevetése olyan volt, akár az angyalok dallama. Szinte körbeölelt és simogatta a lelke-met. – Veronika, nem kéne így viselkedned! – mondta rosszallóan Mr. Brow, amivel kirángatott a bűnös élvezetből.

- Elnézést, Mr. Brow – mondtam tisztelettudóan és lehajtottam a fejemet, mintha tény-leg sajnálnám, pedig egy cseppet sem bántam.

- Legalább van benned annyi udvariasság, hogy megjátszod a sajnálatot – mondta mo-solyogva, amitől belőlem kitört a nevetés. Nem tehetek róla, Treszy Tanárnő annyira vicces, mikor ideges. A feje akár egy paradicsomé és fortyog, mint a forralt víz. Do-minik simogató nevetéséhez s hozzá képest dobhártyaszaggatóan rossz szopránomhoz csatlakozott egy mély öblös kacaj is.

- Örülök, hogy ilyen vicces vagyok – jött be Meckoy Tanárnő egy barna székkel.

- Nem Magán nevettünk – mondta Mr. Brow köhögésnek álcázva kuncogását.

- Igen. Nem Önt nevettük ki, hanem eszembe jutott egy vicc, amit megosztottam többi Tanárommal – mondtam neki negédesen. Dominik szinte fuldoklott a „köhögéstől”, míg Mr. Brow figyelmeztetően köszörülte a torkát.

- Persze – mondta Treszy, majd lerakta a székét – tisztes távolba tőlem -, majd durcásan keresztbe fonta a karját és letelepedett a hozott tárgyra.



Újabb csend következett, ami ugyancsak fullasztó volt. Ráadásul olyan érzésem volt, mintha egy mágnes lenne köztem és Dominik között, ami arra késztett, hogy nézzem minden rezdülését. Nem csak a néma csendet kellett elviselnem, ami a fejem felett magasodott, hanem az impulzusokat, amiket az „álom” tanárom közelsége váltott ki.

Éreztem, ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt és forróság szökik fel az arcomba, ezért magam elé képzeltem anyukámat és a kutyámat, Maxit. Tíz éves lehettem, mikor hazafelé menet megláttam a kóborló pudlit. Fekete göndör szőre, ami befedte a kiskutya egész testét, magával ragadott. Így a selymes szőrű bolhabuszt hazavittem, hogy úgy szerethessem, mint még senki ezelőtt. Anyu eleinte nem repesett az ötletért, mert a kopasz tahó allergiás rá, de ez engem nem zavart! Maxi a család negyedik tagja lett, aki a legtöbbet jelenti számomra, Gabriella után, persze. Reggelente suli előtt elviszem sétálni, majd miután hazaértem és fo-gyasztok meleg ételt, ismét elviszem egy körre. Etetem, játszok vele s nyáron kozmetikushoz hordom illetve állatorvoshoz. A gond az, hogy most mamáéknál van, mivel a kopasz tahó úgy ment bele a kutyatartásba, hogy minden második héten mamánál van, akik szerencsére csak pár utcával lejjebb laknak.

- Ez fantasztikus fogalmazás. Talán két hiba van, ami helyesírási, de a nyelvtani része és a témája is kitűnő – mondta mosolyogva Dominik, amivel visszarántott az ábrándo-zásból.

- Nos, ez esetben Veronika bocsánatot kell kérned, amiért veszekedtél Treszy Tanárnő-vel – nézett rám szigorúan Mr. Brow. Forrtam a dühtől, de szó nélkül fordultam az ön-elégült archoz és köptem a képébe a szót.

- Bocsánat – egy cseppet sem próbáltam megjátszani, hogy sajnálom. Nem értem mért kéne bánnom, hogy kiálltam az igazamért és nem hagytam, hogy egy önelégült öreg játssza az eszét, ami nincs is Neki.

- Nem voltál meggyőző – nézett rám diadalittas mosollyal. Fizikai fájdalom járt át, ahogy ökölbeszorítottam a kezeimet, hogy nehogy Neki menjek. Győzködtem maga-mat, hogy a tanárom meg idősebb is. Akármennyire irritál, nem bánthatok így vele!

- Ez igaz – jegyezte meg fintorogva az Igazgató Úr. – Reméljük a Tiéd jobban fog sike-rülni – nézett farkasszemet görög tanárommal Mr. Brow. A szőke haj által keretezett arc közepén kidülledtek a barna szemek az elhangzó szavakra.

- Kérjek tőle bocsánatot? – hüledezett a hárpia, miközben a hüvelykujjával felém bökött.

- Igen – bólintott higgadtan Mr. Brow. – Hármast adtál neki, pedig ötöst érdemelt.

- Sajnálom – motyogta maga elé a Tanárom.

- Szerintem ezt még maga sem hallotta – jegyezte meg szemrehányóan az asztal mögött ülő „főnök”.

- Sajnálom, hogy rossz jegyet adtam – fordult felém a hárpia. Mérgesen nézett a sze-membe, amit készségesen viszonoztam.

- Dominik, köszönöm, hogy ellenőrizted Veronika dolgozatát. Mindketten elmehettek, Treszyvel még beszélni valóm van – mondta szigorúan Mr. Brow.

Dominikkel szó nélkül álltunk fel, majd mentünk el a megszeppent Tanárnőm előtt, végül ki a folyosóra.

- Ez kínos volt – szólalt meg a világ leggyönyörűbb hang tulajdonosa.

- Igen – fordultam meg, s néztem kék szemeibe.

- Na, megkaptad a magadét, kis bajkeverő? – kérdezte mögülem egy undok nőszemély. A dühöm parázsa, amely csak arra várt, hogy valaki felszítsa, lángra lobbant. Éreztem, ahogy átjárja a testemet és kitörni készül. Megfordultam és farkasszemet néztem a trottyogó bestiával.

Szemei kidülledtek és félelmet sugároztak, ami elégedettséggel öntötte el dühtől tajtékzó lelkemet.

- Veronika, nyugodj meg – hallottam Dominikot, aki nyugtatólag a vállamra rakta a ke-zét. Más helyzetben remegés borzongatta volna testem minden milliméterét és pír ön-tötte volna el az arcomat, de jelen pillanatban, csak táplálta a „tüzet”.

Soha nem ártottam Maggienek! Mikor idekerültem elhatároztam, hogy viselkedni fo-gok, de Ő mindig megvádolt az aktuális bűntettekkel elvégzésével, amit éppen csinált va-lamelyik iskolatársam. A legrosszabb az egészben, hogy jelen pillanatban az a férfi előtt alázott meg, akit imádok.

Egyre jobban elöntött a düh és éreztem egy apró szellőt, ami körülöttem kezdett fo-rogni, mint egy mini tornádó.

- Vera, hagyd abba! – szorította meg Dominik a vállamat, de nem tudtam semmit sem tenni. Maggie rémülten nézett minket és teljesen a falig hátrált, miközben néma si-kolyra nyitotta száját.

A körülöttem lévő szél kavalkád elindult felé. Útjába ált temérdek papír, ami az aszta-lon hevert, de ez nem akadályozta meg. Tombolt és zúzott össze mindent, ami az útjába került. Rövid másodpercek alatt gyújtóssá aprította a tölgyfa asztalt. A hamvain a számí-tógép alkatrészei füstölögtek, míg a papírok nagy része a „tornádóban” akadt.

- Te jó ég! – sikított fel Maggie, miközben a tornádó elérte és körülzárta.

- VERONIKA! Elég! – kiáltotta Dominik. Elém ugrott és mélyen a szemembe nézett. – Nyugi! – tette hozzá halkabban. Hagytam magamat elveszni a kék lávatengerben.

Szép lassan lenyugodtam és a szélvihar is elapadt.

- Mit tettem? – ziháltam kétségbeesetten.

- Gyere, tűnjünk el – fogta meg „álom tanárom” a kezemet és kezdett el kifelé húzni. Hitetlenkedve és sokkolva bámultam a tönkretett helyiséget, amit én tettem tönkre. De a nagy kérdés az, hogy hogyan?!



2. Találkozok életem első szörnyével



- Hova megyünk? – szólaltam meg először, hogy elhagytuk a sulit. Dominik az első buszra felvonszolt, ami jött.

- Az otthonodba – felelte idegesen. Kényelmetlenül feszengett mellettem. Tekintete nyugtalanul cikázott ide-oda.

- Mért vagy ilyen ideges? És mért megyünk hozzám? Mi történt az irodában? És… - törtek elő belőlem a kimondatlan kérdések, amik azóta gyűltek a fejembe, mióta el-hagytuk a suli területét.

- Egyszerre csak egy kérdést – vágott közbe Dominik a mondandómba, de csak futólag pillantott rám.

- Mért vagy ideges? – tettem fel azt, ami a leginkább zavart.

- Félek, hogy követnek minket.

- Kik követnének?

- Ezt, majd otthon – legyintett félvállról.

- Okééé – nyújtottam meg az utolsó magánhangzót, miközben mélyet lélegeztem. – Tu-lajdonképpen, mért megyünk „haza”? – kérdeztem és kis idézőjeleket raktam az utolsó szónál, mivel ahova éppen tartottunk az-az Én otthonom és nem az Övé vagy éppen-séggel a Miénk.

- Beszélnünk kell Édesanyáddal.

- Miért? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Majd, ha megérkeztünk megtudod. És most elég a kérdésekből – nézett rám szigorúan. Nyitottam a számat, hogy közbe szóljak, de mutatóujját az ajkaimra rakta. – Kérlek – tette hozzá könyörgő tekintettel és egy kérlelő mosollyal.

- Rendben – sóhajtottam fel. – De mindent el kell mondanod – viszonoztam kérlelő te-kintetét egy figyelmeztetővel. Egy aprót bólintott, majd újra vizslatni kezdte az elsu-hanó tájat.

Fintorogva és értetlenül fordultam én is jobbra és kezdtem nézni az utcán járkáló embere-ket és az összefolyt épületeket.



Fél órán belül elértünk a buszvégállomásig, ahonnan negyedóra gyaloglás várt ránk. Amíg én türelmetlenül ballagtam a kérdések miatt, amik a fejemben cikáztak, addig Do-minik nyugtalanul és feszülten „menetelt”.

- Nem bírom tovább. Mondd már el, hogy mi ez az egész – csattantam fel öt perc néma séta után.

- A te apád nem ember – állt meg Dominik és felém fordult.

- Nem ember? – kérdeztem vissza felvont szemekkel.

- Az Apád Zeusz. Az olimposzi királyok főistene – mondta nyugodtan.

- Szerintem beverted a fejedet – mondtam neki vigyorogva. – Vagy esetleg sokat szív-tál.

- Nem drogozok és nem vertem be a fejemet – vette magát védelmébe Dominik.

- Persze, persze – mondtam szemet forgatva.

- Nikalitisz! – szólt rám erélyesebben Dominik.

- Honnan tudod a becenevemet? Csak anyu hív így – néztem rá döbbenten és hitetlen-kedve.

- Apád ezt a nevet adta neked, de ebből könnyen rá lehet jönni, hogy ki vagy valójában, ezért Anyád átnevezett.

- Értem – bólintottam, de aztán meg is bántam. – Vagyis nem. Mi ez az egész? Hogy le-hetnék Zeusz lánya? Nem is létezik – fakadtam ki, mire az ég nagyot dörrent.

- De létezik és most megbántottad – fintorgott Dominik. – Gondolkozz egy kicsit! Az iskolában tornádót szítottál és ráuszítottad a titkárnőre – tette hozzá komolyan. Nagyot nyeltem, mert igaza volt.

- Nem direkt volt – motyogtam magam elé, miközben próbáltam feldolgozni a tényt, hogy Zeusz lánya vagyok.

- Tudom. Az erőd most mutatkozott meg. Sürgősen el kell mennünk innen, mielőtt megsejtenék és meg akarnának ölni – hadarta s megfogta a kezemet.

Újra elindultunk az otthonom felé, de mielőtt messze jutottunk volna hangos szárnycsa-pásra emlékeztető hang zavart meg minket. Összevont szemekkel fordultam meg.

Egy óriási sárkányra emlékeztető lény közeledett felénk. Feje leginkább egy kutyára ha-sonlított, szárnyai hatalmas denevérszárnyak. Hosszú kígyó nyelve volt, ami ellenségesen sziszegett ránk.

- Te jó ég! – síkoltottam fel, ahogyan a szörnyetek két szárnycsapásra volt tőlünk és ereszkedett.

- Fogd ezt és használd – nyomott kezembe egy fekete kerek dolgot Dominik. Félszem-mel lepillantottam rá, hogy megnézzem mi az. Egy szempillaspirál volt.

- Ez egy szempillaspirál. Nem hiszem, hogy most ki kéne festenem a szememet - ordí-tottam rá, miközben elkezdtünk hátrafelé futni.

- Nem azt mondtam, hogy fesd ki, hanem véd meg magadat – kiáltott vissza, miközben elővarázsolt egy kardot és elindult a szörny felé.

- Mit csinálsz? – kiáltottam utána. – Gyere vissza és mondd el, hogyan védjem meg magamat egy szempillaspirállal!

- Húzd le a kupakot – ordított vissza, miközben a kardjával a szörny felé suhintott, ami időközben elért minket, vagyis csak Dominikot.



A görög tanárom hősiesen kitartott. Több sebből is vérzett, de a szörnyeteg sem volt valami fényes állapotban. Tehetetlennek és dühösnek éreztem magamat. Tenni akartam valamit, de a sokktól moccanni sem bírtam. Éreztem a kezemben a szempillaspirált és le akartam húzni a tetejét, ahogy Dominik mondta, de nem tudtam megtenni. Néztem, ahogy harcolnak, míg a szörny el nem sodorta „társamat” és el nem veszítette az eszméletét.

- Dominik – sikítottam, mikor mozdulatlanul az út túlsó felére zuhant. A fúria – időközben fejben áttanulmányoztam görög tudásomat és rájöttem, hogy ez a lény nem más, mint egy fúria – hangosat üvöltött, majd sárkányra emlékeztető lábaival elindult felém. A düh elöntötte minden porcikámat és felrázott a sokkból. Feleltem a szempillaspirált és az égre néztem. – Ha ez nem egy rossz álom, akkor kérlek, segíts – fohászkodtam „Apámhoz”, s lehúztam a tetejét. A fekete színű tartó helyett egy ezüst kard arany markolata rajzolódott ki. A kinézetéhez mérten azt hinné az ember, hogy olyan nehéz, hogy leszakad a karod, de ez nem volt nehéz. Könnyű volt és úgy éreztem, mintha külön nekem lett volna gyártva.

A szörny közeledett felém, de már nem féltem. Magabiztosan nézetem a fekete szemekbe, majd tértem ki a csapás ellen, ami a jobb oldalról jött. Reflexszerűen suhintot-tam a kardommal és csaptam le a fejét. A hatalmas test a földre zuhant, majd egy pukka-nás kíséretben semmivé vált. Meleg és ragadós ért a kezemhez. Ránéztem a kardomra, amiről sárgaszínű folyadék csorogott le, valószínűleg a fúria vére.

- Fúj – tartottam el magamtól fintorogva.

- Nikalitisz – hallottam meg egy nyöszörgő hangot. Azonnal odaszaladtam Dominikhez. Ledobtam a fém tárgyat és mellé térdeltem.

- Itt vagyok. Fel tudsz állni? – kérdeztem aggodalmasan.

- Azt hiszem, de segítened kell – nézett mélyen a szemembe.

- Oké – bólintottam komolyan. – Egyébként, bocsi, hogy már nem magázlak. Ugye, nem baj? – kérdeztem tőle reménykedve.

Szemet kápráztató mosoly terült szét az arcán.

- Egy cseppet sem baj – felelte, majd megpróbált felállni. Talán hagytam volna, de egy fájdalmas szisszenés elhagyta a száját, így kezét a nyakam köré tekertem és felemeltem. Egy pillanatra meginogtam, ahogy megéreztem a teljes súlyát, de utána felül tudtam emelkedni rajta és stabilan álltunk. – Nem vagyok túl nehéz? – kérdezte halkan, miközben a fejét a nyakhajlatomba fúrta.

- Nem – feleltem nagyot nyelve és elindultam előre.

- A kard? – kérdezte kómásan miután megtettünk pár lépést.

- A füvön hagytam – feleltem és visszanéztem a vállam felett, de már semmi sem volt ott. – Ez lehetetlen – suttogtam döbbenten.

- Ezek után azt mondod, hogy bármi is lehetetlen? – kérdezte nevetve Dominik. - Valószí-nűleg a zsebedben van. Ha egyszer a tulajdonosa használja, akkor mindig visszakerül a helyére, szóval, nem tudod elhagyni – tette hozzá, majd egy köhögés rázta meg a testét.

- Induljunk – mondtam egyszerűen, aztán tovább indultunk.



A negyed órás útból még hátra volt tíz perc, ami megduplázódott a lassú tempó miatt. Már láttam a kék színű, kétemeletes házat, amit anyukám akkor vásárolt, mikor Görögor-szágból ideköltözött velem.

A bejárat körül fehér tornác volt, ami leginkább egy szájra hasonlított. A tört fehér be-járati ajtó volt az orra, míg az emeleten lévő két ablak a szemek. Az egész barátságos volt, otthonos és akárhányszor ránéztem elöntött a nyugalom és a béke érzete, de most nem így volt.

A derekam majdnem leszakadt a nehézsúly miatt. Bárcsak ez lett volna a legnagyobb problémám! Ez csekély gondnak tűnt az mellett, hogy elvileg léteznek Istenek, ráadásul Zeusz az apám.

Anyukám soha nem mesélt sokat apukámról. Csak annyit mondott, hogy mivel foglal-kozott valamint, hogy elhagyott minket, de ennél többet nem! Jah, de még azt is, hogy Thomasnak hívták és Görögországban találkoztak. Többet nem tudtam. Próbáltam erről beszélni Anyámmal, de valahányszor szóbahoztam mély fájdalom ült a szemébe, ezért in-kább nem hozakodtam elő a témával.

A napsugarak áttörtek a vastagfelhő rétegen, s kivilágították az utunkat, amit nem dí-jaztam, mivel az erős fény miatt elhomályosodott a cél.

Nehézkesen vettem a levegőt és a tüdőm kezdett sípolni. A szemimmel a mosolygós házra összpontosítottam és vártam, hogy megszálljon a nyugalom és béke, de hiába vártam.

Nem éreztem mást, csak Dominik szuszogását valamint fájdalmas szisszenését, mikor megpróbált ráállni a lábára, ami valószínűleg eltört.

A tudatom zugából előjött az a tény, hogy én totálisan beleestem. Mióta megtámadott minket az a hárpia – ami még inkább igazolja Dominik állítását, miszerint igaz, amit mond - nem gondoltam rá, hogy nem akárkivel vagyok.

Dominik.

Mióta megláttam belépni az iskolai aulába, s találkozott a tekintetem az övéve, azóta teljesen oda meg vissza vagyok érte…



- Te jó ég! Mi történt veletek? – szalad ki Anyukám a házból, mikor éppen az udvart szegé-lyező fehér kerítés közepén lévő kapun léptünk be a kikövezett útra, ami egészen a tornác lépcsőjéig vezetett.

- Ööö… ez bonyolult – feleltem neki, miközben odajött és megfogta Dominik másik karját. A súly valamicskét csökkent. Amíg le nem került rólam a súly fele észre se vettem, hogy meny-nyire elzsibbadtam. Habár, nem csoda, mivel körülbelül tíz perc után már semelyik végtagomat nem éreztem és csak monoton mentem előre.

Nehézkesen, de végül beértünk az előtérbe, majd átvágtunk a jobbra nyíló nappalin, s beértünk a konyhába.

A házban ez volt a legkisebb helyiség. A sarokban egy ülőgarnitúra előtt volt egy ki-sebb asztal, ami négy embernek felelt meg. A falak előtt szekrények voltak, valamint pár cen-tivel feljebb is a halványzöld bútorok tekintettek vissza, amin díszes motívumok figyelték minden mozdulatunkat.

Az egyetlen ablak a sarokülő fölött volt, ahova beültettük Dominikot. Sérült lábát fel-rakta az ülőalkalmatosság azon részére, ahol kényelmesen hozzá tudtunk férni.

Anyu elment kötszerekért, fertőtlenítőért a fürdőszobába, ami az emeleten kapott he-lyet a két hálószobával.

Én elővettem egy fazekat a mosogató alatti szekrényből és engedtem bele langyos vi-zet, hogy meg tudjam tisztítani a sebet a földtől, ami ráragadt a véres sebre.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – szólalt meg halkan Dominik, amivel megtörte a víz és a fazék találkozása által kiadott hangot.

- De hiszen megmentettél – vontam össze a szememet, de nem néztem re, mert félő volt, hogy elveszítem az időérzékemet, ha belenézek azokba a mélykék szemekbe.

- Egy fenét! – mondta dühösen, amitől összerezzentem. Még soha nem hallottam így beszélni, pedig általában sok időt töltünk együtt. Szinte mindennap ott szoktam maradni tanítás után és hallgatni a felfedezéseit vagy a meséit az Olimposziakról, görögökről. – Bocsánat, nem akar-talak megijeszteni – tette hozzá lágyabban, mikor elzártam a csapot, mert félig megtelt az edény.

- Semmi gond, csak még nem hallottalak így beszélni, ezért kicsit megilletődtem – néztem rá mosolyogva tökéletes arcára, de ügyeltem, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Nem szólt semmit, csak némán bólintott.

A félig megtelt lábast leraktam a pultra, majd elővettem az egyik szekrényből egy tör-lőruhát. Az alkaromra terítettem, aztán megfogtam a fazekat és az asztalra tettem, ami mögött Dominik ült. Egy széket húztam a lába mellé oda, ahonnan tökéletesen elértem az asztalt is meg a sebhez is hozzáfértem.

Szemügyre vettem a gondozásra szoruló területet. A nadrágján egy nagy vágás volt, aminek a széleire ráalvadt a vér. Nem kevés vér! Vádlija közepén tátongott egy mély seb, amit alig láttam a sok portól és kosztól.

- Kéne egy olló – mondtam, miután megállapítottam, hogy nem férek hozzá a farmer miatt. Felálltam és elvettem az ollót, ami pár lépésre volt tőlem, az egyik szekrény tetején.

- Tényleg sajnálom, hogy nem mentetelek meg – szólalt meg fojtott hangon Dominik, amitől összefacsarodott a szívem. Gyengéden felnéztem rá, de nem a szemébe, mert tartottam tőle, hogy ha meglátnám a szemiben a csalódást meg a fájdalmat, elerednének a könnyeim.

- Megvédtél. Szembeszálltál azzal a hárpiával, és megmentettél, miközben a saját életedet kockáztattad. Ha nem lettél volna ott, én már nem élnék – mondtam határozottan, miközben szemeim arca minden négyzetcentiméterét végig mérte, kivéve azt a rész, amire a legjobban vágyott.

Vettem egy mély levegőt, majd visszafordultam a cselekvésemhez. Az ollóval óvatosan levágtam egy közepes méretű négyszöget, hogy biztosan odaférjek a vágáshoz.

- Ha valóban igazat mondtál az előbb, akkor mért nem nézel a szemembe? – kérdezte bizony-talan hangon Dominik, miközben kidobtam a levágott ruhadarabot.

Lassú mozgással ültem vissza egyenes ülőhelyzetbe és úgy döntöttem, hogy nem ve-szek tudomást a kérdésről.

Ebben az volt a bökkenő, hogyha nem válaszolok, azt hiszi, hogy igaza van, sőt, talán még valami rosszabbra gondol, ezért a kettős megoldást választottam. Nem árulom el - hogy annyira vágyok az ölelésére valamint arra, hogy megcsókoljon, és azt mondja, nem lesz semmi baj -, hogy kezdek beleőrülni, és ha a szemeibe nézek, akkor nem fogom tudni megállni. Szóval, nem mondhatom el az igazat, de ha továbbra is néma maradok, akkor még rosszabb lesz, ezért így feleltem:

- Semmi köze a harchoz.

- Akkor, mihez van köze? – kötötte az ebet a karóhoz és két könyökére helyezte felsőtestét, így közelebb került hozzám.

Próbáltam nyugodtan belemártani a rongyot a vízbe és nem úgy tenni, mint akinek a fejében ez jár: Hol a fenében vagy már anyu?! Mennyi ideig tart, hogy lehozd azokat a rohadt dolgokat?! Pedig nagyon is ez járt a fejemben!

Vettem egy mély lélegzetet és csináltam tovább a dolgomat. Behúzod a rongyot, kihú-zod. Behúzod, kihúzod. Be, ki.

- Kicsit fájni fog – emeltem ki a ruhát és közelítettem a seb felé. Lehelet finoman érintettem hozzá a ruhát és kezdtem tisztogatni a lábát a mindenféle kórokozóktól valamint alvadt vértől.

- Mi miatt nem nézel a szemembe? – kérdezte némi kétségbeeséssel. Vettem egy mély levegőt, majd úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, elmondom, hogy mit érzek. Hiszen, mit veszíthetek?

Nagyon is sokat – gondoltam keserűen. Elveszíthetem az egyik legjobb tanáromat, aki rengeteg dolgot tanított nekem. Ha megromlik közöttünk a kapcsolat, nem fogom hallani az érdekes történetét. Meg valószínűleg nem fog velem olyan sűrűn kettesben maradni és talál-kozni velem, mint mostanában.

- Nekem elmondhatod, bármi legyen is az – mondta lágyan, miközben éreztem magamon per-zselő szemeit.

Nyeltem egy nagyot, majd lesütöttem a szemeimet és éreztem, ahogyan a forróság felkúszik az arcomba.

- Azért, mert szeretném, ha megölelnél és megcsókolnál és azt mondanád, hogy minden rend-ben lesz. Nagy késztetést érzek, hogy én tegyem meg, de nem lehet, mivel te a tanárom vagy és nem lenne helyes. Sőt, már az sem helyes, hogy így érzek és ilyeneket gondolok – hadartam el gyorsan és ráztam a fejemet a hihetetlen nagy szám miatt. Nem mertem ránézni, mereven néztem a sebet, amiből kezdett újra szivárogni a vér.




3. Vissza a kezdetekhez



Néma csend következett, amit rettentően utálok, de nem szólaltam meg, csak vettem egy mély lélegzett és kimosta a bepiszkolt rongyot, miközben a szavaim vízhangoztak a fe-jemben.

Hogy lehetettem ekkora idióta? Mért nem tudom befogni a számat? Most tuti, hogy lepörgeti maga előtt a mapi napig történt cselekvésemet és mindent elemez. Nagyszerű, le-égetted magadat az előtt, akiért az életedet is kockáztatnád! – korholtam magamat gondolatban, miközben csináltam a dolgomat. A szétnyílt seb környékét tisztítottam, majd a ruhát mostam tisztára, aztán seb, víz és így tovább, míg fel nem akart ülni.

- Ne ülj fel – fogtam meg a lábait, hogy meggátoljam, de nem voltam elég erős. Hosszú ujjai körül fogták az aprócska kezeimet és felhúzta az ajkaihoz, majd egy-egy csókot lehet rájuk.

- Hidd el, másra sem vágyok jobban, minthogy megtegyem, amire vágysz, de igazad van! Nem szabad, mert a tanárod vagyok és ez alatt nem a sulit értem – suttogta lágyan, miközben cirógatta az ujjaimat.

Próbáltam ellen állni a kísértésnek, de kudarcot vallottam. Felnéztem, s amint találkoz-tam a kék tekintettel, rögtön fogságba zárt.

Elvesztem abban a ragyogó, mélykékségben, ami az óceánra emlékeztetett. Imádom az óceánt, a tengereket, tavakat, ezért hagytam elmerülni magamat abban a csodás, tiszta vízben, ami örvényként szippantott be.

Dominik óvatosan egyre közelebb hajolt hozzám, amit nem bántam, sőt, én is kiegye-nesedtem, így is közelebb kerülve hozzá. Folyamatosan egymást szemébe néztünk. Már csak pár centi választotta el ajkainkat, mikor megzavartak minket.

- Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartottak, csak megnéztem, hogy mennek gépek Görögországba – lépett be Anyu a konyába, mi meg szétrebbentünk, amit természetesen észrevett. A hangja a vidám csicsergésről egészen lehalkult.

A feszültséget vágni lehetet a helyiségben. Dominik visszahanyatlott a sarokkanapéra, én meg gyorsan befejezetem a seb kitisztítását. Anyu még mindig döbbenten állt az ajtóban, amitől még inkább szétterjedt bennem a nyugtalanság, valamint az arcom is színesebb árnya-latot vett fel.

- Készen vagyok – álltam fel és törtem meg a csendet. – Te jössz anyu – néztem rá mosolyog-va és elhátráltam a mögöttem lépő konyhaszekrényig.

- Igen, persze – mondta zavarban lévő Anyukám és leült a helyemre. – Kicsit csípni fog – tette hozzá, mikor öntött egy kis fertőtlenítőt egy vattára.

- Mért nézted meg a Görögországba tartó repülőgépeket? – kérdeztem kíváncsian, miután eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, mikor belépett.

- Nos, ha jók a megérzéseim, akkor oda kell utaznunk. Persze ez attól is függ, hogy mi történt veletek – küldött egy nyugtalan pillantást Dominik felé, aki szintén őt figyelte.

- Megtámadott minket egy hárpia. Harcoltam vele, de leterített a lábamról. Szerencsére akkor már Nikánál volt a kard és le tudta győzni, mikor én már nem – mondta el röviden és tömören a történteket.

- Ettől féltem – csóválta szomorúan Anya a fejét, miközben egy nagyobb gézdarabot ragasz-tott a sebre.

- Anya! – szóltam idegesen, mire rám kapta a pillantását.

- Igen, Drágám? – kérdezte kedvesen.

Nyeltem egy nagyot és elmormoltam gondolatban egy imát, mielőtt feltettem volna a kérdést.

- Ugye, csak álmodok?

- Kicsim! – állt fel anya együtt érzően és jött felém, de hátraléptem.

- Nem lehet igaz! Nem támadhatott meg egy hárpia! Nem lehet Zeusz az apám, és nem vál-tozhat át egy szempillaspirál karddá! – ráztam hevesen a fejemet.

Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememből, majd egy ki is bukik a mederből, hogy végig folyjon az arcomon.

- Megoldjuk valahogy! – nézett határozottan Anyu a szemembe. – Minden rendben lesz! – suttogta lágyan, aztán szorosan magához ölelt.

Szorosan becsuktam a szememet és élveztem a nyugalmat és a békét, ami megszállta lelkemet.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valóban minden rendben lesz. Nehezen hittem el, hogy léteznek Istenek és minden egyéb fajta lény, de az események azt bizonyították, hogy akár hiszem akár nem, ők léteznek. A kérdés az volt, hogy mért támadtak meg? Mért nem hagyták, hogy a boldog tudatlanságba éljek, amiben eddig is részem volt? Sokszor panaszkod-tam az életemre, de valahogy minden eltörpült a rút valóság mellett.

Pár perc múlva Anyu elengedett, pedig legszívesebben örök időkig élveztem volna közelségét.

- Két és fél óra múlva indul a gép – mondta bíztató mosollyal, majd letörölte az arcomra szá-radt könnyeket. – Menj fel és kezdj csomagolni. Csak a legfontosabb dolgokat pakold be!

- Mért ilyen fontos, hogy odamenjünk? – kérdeztem értetlenül.

Nem állt össze a kép, hogy mért ne lehetne a következő géppel menni. Egyáltalán mi-nek kéne oda menni?

Anyu és Dominik vészjóslóan néztek össze, amitől a szívem hevesebben kezdett verné és úrrá lett rajtam a pánik.

Éppen szólni akartam, hogy valaki mondja el, mi a bánat folyik körülöttem, mikor Szerelmem felkönyökölt és választ adott.

- A szélvihar az irodában nem volt véletlen. Emlékszel, hogy mit éreztél?

- Hát persze – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Rettentő dühös voltam.

- Pontosan – bólintott, mintha ezzel mindent elmondott volna.

- Bővebben? – húztam fel az egyik szemöldökömet, jelezve, hogy nem igazán értem.

- Zeusz lánya vagy, így erőd is van, ami nyilvánvalóan az lesz, hogy tudod irányítani az időjá-rást. Valószínűleg a nagyapádtól örökölted ezt a képességet – mondta Dominik édes mosolyá-val.

- Hogy ennek, mennyire örülök – feleltem ironikusan.

- Azért kell elmennünk, mert az a szörnyeteg nem az utolsó volt. Biztonságos helyre kell vin-nünk téged, hogy ne tudjanak megtámadni – vette át Anyu a szót. – Most, pedig menj pakolni, mert lekéssük a gépet. Útközben, majd megbeszéljük a dolgokat – tette hozzá mosolyogva és kifelé terelt a konyhából.



A következő egy órában egy közepes méretű bőröndbe bepakoltam a szekrényem felét. Nem vihettem el a teljes ruhakészletemet, ezért a különböző évszakokra vásárolt cuccokból csak három-három szettet vittem.

Továbbá a bőröndbe bekerült a kedvenc hálóingem, pizsamám, hajkefém, kedvenc fényképem, ami barna keretbe volt foglalva és ágynemű huzatom.

Tízedik születésnapomon egy dobozt hozott a postás, amin ez ált: „legkedvesebb lá-nyomnak! Tudom, hogy nem vagyok minta apa, de egy napon találkozunk. Vigyázz magadra! Szeretlek, apád!” . A doboz egy hajkefét és ágynemű huzatot rejtett valamint egy képet, amin Ő és Anyu voltak nem sokkal a megismerkedésük után. Nem nagy tárgyak, de nekem a világot jelentik.

Anyu elmesélte, hogy az a fotó Pellában készült. A háttérben egy háromemeletes ki-sebb villa volt. Falai halványsárga színben pompáztak, amit zöld színű ablakkeretek tettek még csinosabbá. Egy veranda ölelte körül a házat, mint egy ölelő kar.

Szüleim előtte álltak egymás derekát ölelve. Szemük boldogságtól és szerelemtől ra-gyogott, miközben egy arra tévedő lekapta őket.

Apukám tíz centivel volt magasabb. Vállai szélesek, akár egy fél kanapé hossza. Sze-mei szürkén fénylenek, mint az ég, mikor hatalmas vihart ígér. A nagy és izmos test mellett Édesanyám eltörpült. Egyharmada volt a kolosszus férfinek, aki mellett állt. Haja hosszú, fe-kete és göndör, amit tőle örököltem. A szemeim teljesen kettőjük keveréke. Hol zöldben ra-gyog, hol szürkében.

A képet is beleraktam a bőröndbe, majd becibzároztam és kimentem a folyosóra, ahonnan balra nyílt a fürdő szoba, velem szembe a hálószoba, míg jobbra a lefelé vezető lépcső díszelgett.

A falakon kiskori fényképek voltak kiakasztva. Növekedésem minden fázisát lefotózta anyukám és kiakasztotta, de most egy sem volt. A máskor képkeretektől és pillanatképektől zsúfolt falak üresen tátongtak.

Halkan lépkedtem a szemközi helyiség ajtajához, hogy megkérdezzem a benn lévő személyt, hogy hova lettek.

- Szabad – szólt ki Gabriella, miután bekopogtam.

- Anyu, hova lettek a fényképek? – nyitottam be a szobába, ami úgy nézett ki, mintha tornádó pusztított volna.

- Beraktam a táskába – felelte a válla felett hátra lesve, miközben derékig a gardróbba kuta-tott.

A szobában össze-vissza voltak hajigálva a ruhák. Egy nem közepesnek nevezhető bőrönd volt az ágyra rakva, ami zsúfolósig meg volt telve ruhákkal. (Ezt az bizonyította, hogy a tetején kidudorodottak a felhalmozott mennyiségű cuccok.)

- Segítsek? – léptem beljebb és a kis bőröndöt leállítottam a fal mellé.

- Nem kell, köszönöm. Á, meg van – mászott ki Anyu a szekrényből egy ugyanakkora táská-val, ami az ágyon hevert. – Még berakok pár holmit, aztán végzek is – mosolygott rám, aztán ledobta a földre a kezében tartott tárgyat, s elkezdett bele pakolni.

- Rendben. Ahogy gondolod – vontam meg a vállamat.

- Inkább, menj le, kérlek Dominikhez és segíts neki a konyhai dolgokat összepakolni – nézett rám futólag és ment is vissza a tevékenységéhez.

- Oké – feleltem vontatottan.

Azóta nem voltam kettesben vele, mióta Anyu „rajta kapott” minket a konyhában. Szerettem Dominik közelségét, de tudtam, hogy csak feszült lenne.

Nagyot sóhajtottam és megfogtam a gurulós útitársam fogantyúját és elindultam a lép-csőn magam mögött hagyva pakoló Édesanyámat.

Miközben a konyha felé tartottam visszaemlékeztem az első alkalomra, mikor megpil-lantottam az iskolában. Két héttel később érkezett az iskolába, mint én. Az aulában ültem egyik osztálytársammal és vártuk a tanárt. Már tíz perce becsöngettek és még sehol sem volt. Nos, akkor lépett be a suliba.

Amint átlépte a küszöböt és megpillantottam, lelassult a világ. A viharfelhőkön átfu-rakodott egy napsugár és kivilágította közeledő alakját, akár egy reflektorfény. Csodás barna haja csillogott és néhol vöröses árnyalatot vett fel. Egy fekete farmert és fehér inget viselt, valamint egy bőr aktatáska foglalta le jobb kezét. Lágy szellő süvített végig a termen, ami meglobogtatta haját és ingjét, ami nem volt betűrve.

Szívem hangosan dübörgött a helyén, s önkéntelenül haraptam be az alsó ajkamat. Annyira elkápráztatott hibátlan vonásai, szemet kápráztató mosolya, hogy abban a pillanatban, ha fegyvert tartottak volna a fejemhez, sem tudtam volna, hogy mi a nevem.

Ezek után mindennap láttam az iskolába és érthetetlen okok miatt rendkívül dühített, hogy az iskola többi nőnemű lénye is csorgatja a nyálát utána. Én nem mutattam ki nyíltan! Megmaradtam csendes imádója, mivel úgy voltam vele, hogy biztosan elege van a sok puliku-tyából, ezért nem leszek az!

Eleinte nem is nagyon beszéltünk, míg úgy egy hónapra rá -, hogy a suliban tanított – bejött egy görög órára, mert nem volt tanár. Tesztelte az osztály tudását. Én voltam a legjobb -, mint mindig -. Óra után odahívott és kérdezte honnan tudok ennyi minden, továbbá, hogy lenne-e kedvem görög mitológiákról és egyéb Görögországgal kapcsolatos témáról tanulni. Hát, nekem sem kellett kétszer felajánlani, illetve győzködni.

Minden héten kétszer-háromszor iskola után vagy szombatonként valahol találkoztunk és mesélt nekem. Imádtam a külön órákat, amiket tartott. A baj csak az volt, hogy ezzel az érzéseim még intenzívebbek lettek. Reméltem, hogy ez csak egy fellángolás, mivel nem sok mindent tudok róla, de az órák alatt rengeteg dolgot megtudtam róla. Kezdve a kedvenc szín-től egészen addig, hogy milyen nők voltak az életében.

Megjegyzem, hatalmas örömömre, csak két komolyabb kapcsolata volt és elmondása szerint nem volt teljesen szerelmes.

Egy szó, mint száz, a kisugárzásával, kedvességével, tudásával elbűvölt, s elrabolta a szívemet. Meredek lenne azt mondani, hogy örökké, ezért nem is mondom, csak azt, hogy egy hosszabb időre biztosan.



Közben leértem a konyhába, ahol Dominik egy sporttáskába rakta bele az evőeszkö-zöket, majd húzta be a tetejét.

- Segítsek valamiben? – kérdeztem, miközben az ajtó mellé állítottam a bőröndöt.

- Nem tudsz. Már készen vagyok – fordult meg Dominik és mosolyogott rám. Felkapta a tás-kát, s elindult kifelé.

Mikor mellém ért, mintha egy elektromos szikra keletkezett volna, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

- Érezted? – suttogta Dominik és tekintetünk ismételten találkozott.

- Igen – nyögtem ki száraz torokkal.

Egy végtelennek tűnő percig elvesztem a mélységben, ami minden alkalomkor magába szippantott, mikor elmerültünk egymásban. Az örvénylő tenger mélyén megláttam önmagamat. Szürkészöld szemeim ragyogtak, arcomat halvány pír fedte. Hajam – amit pakolás előtte egy laza kontyba fogtam a fejem tetejére – úgy nézett ki, mint egy korona. Csodaszépnek láttam magamat és egy igazi királynőnek. Még soha nem gondoltam így magamra!

- Jobb lesz, ha indulunk – felelte halkan Dominik, majd elindult a bejárati ajtóhoz.

A szívem hevesen vert. Leginkább egy kolibri szárnycsapásaira emlékeztetett. Egy apró madárkára, aki ki akart szabadulni a börtönéből, hogy annak a személynek a kezébe szálljon, akiért minden feladna, és legszívesebben eggyé válna vele.



Fél órán belül kiértünk a reptérre. Az utat csendben tettünk meg, főként azért, mert Anyu védelmezően ölelt, s nyugtatott, míg Dominik, mint egy őrszem leste a terepet, hogy jön-e valami veszélyes szörnyeteg.

Számomra még mindig rejtély volt, hogy mért akartak bántani. Próbáltam erről beszélni Anyuval, de hosszas beszélgetésbe kezdett a kopasz tahóval, aki éppen egyik haverjánál pókerezett. A beszélgetés elején még odafigyeltem, hogy anyu közli vele -, hogy visszalátogat a gyökereihez, mert szeretné nekem is megmutatni, honnan indult az élete -, de aztán már nem hallgatóztam, inkább a kinti tájat szemléltem.

Figyeltem az utcán játszó iskolatársaimat, akik éppen a közeli mozi felé tartottak. Az ő életük olyan volt, mint pár órával az enyém. A legnagyobb probléma az, hogy miből írunk dolgozatot és hogyan puskázzunk. Vagy a pláza cicáknak – és olykor nekem is, mikor az una-lomtól nem volt jobb dolgom – azon problémáznak, hogy milyen ruhát vegyenek fel, ami ké-nyelmes és divatos is.

A következő ismerős épület egy aranyos kis kávézó volt, ahova én is szívesen eljöttem két legjobb barátnőmmel, Kristen-nel és Ashley-vel. A többi üzlet között nem igen lehetett észrevenni, de aki tudta, hogy mit keressen, az megtalálta. Számtalan emlék kötődik ehhez az kávézóhoz: első randi, mögötte lévő sikátorban történő első csók, első szerelmemmel is itt találkoztam – ami nem volt különösebben nagy szám, sőt, „felnőtt” fejjel tudom, hogy nem volt igazi szerelem, de tizenkét évesen nagy számnak bizonyult -, számtalan traccsparti és születésnap.

A szívem sajogni kezdett, ahogy tovahaladtunk mellette, majd szép sorjában az utolsó két suli mellett, ahova jártam. Az ismerős épületekkel barátaimat is elhagytam. Akartam kül-deni nekik legalább egy sms-t, hogy elmegyek a városból, az államból, az országból, a konti-nensről, de Anyu azt mondta, hogy csak a repülőről írjak nekik. Idézem: „A végén találkozni akarnak, majd veled, és amilyen jó szíved van, belemennél. Nem szabad lekésnünk a gépet.”. Ezek után beültünk a taxiba és útnak indultunk.

Még mindig nem tudtam, hogy Dominiknak mi köze van az egészhez és mért üldöznek szörnyek. Lehet, hogy én vagyok bolond, de nekem kevés az-az indok, hogy Zeusz lánya vagyok. Lassan kezdem elhinni ezt az új világot, ami tele van különböző szörnyekkel és Iste-nekkel.

Hosszú repülőútnak nézek elébe, mivel a kérdéseimre csak ott fogok válaszokat kapni, legalábbis reménykedek benne, hogy Anyu és Dominik nem találnak ki újabb indokot, de ha így lesz, tuti, hogy szélvihar fog keletkezni

4. Visszaemlékezés



Két évvel később, Görögország, Pella



Ma van pontosan két éve, hogy az első szörnytámadásom után visszaköltöztem oda, ahonnan ez az egész elindult. Hosszú, fárasztó és eseménydús éveket hagytam hátra, amikből még jó pár vár rám. Mai napig tisztán emlékszem a repülés során folytatott beszélgetésre, amit Dominikkal vitattam.



- Nos, kezdjük ott, hogy száz évvel ezelőtt Zeusz és a másik két főisten, Poszeidón és Hádész megegyeztek abban, hogy nekik soha nem születhet gyermekük halandó embertől – kezdte magyarázni Dominik, mikor felszállt a gép, mi meg kényelmesen elhelyezkedtünk a székünkben, ami egymás mellett volt. Sajnos, anyukám pár széksorral arrébb ült, de nem bánta. Azt mondta, hogy Dominik jobban el fogja tudni magyarázni a dolgokat, mint Ő.

- Mért döntöttek így? – kérdeztem zavartan, mert nem értettem, hogy mért hoznának ilyen döntést.

- Mikor körülbelül százötven éve, született egy félvér gyerek, akkor nagy csata volt, mivel az Isteneknek sok dolguk van és kevés idejük, ezért Poszeidón nem fordított elég figyelmet a cse-metéjének, aki fellázadt és el akarta pusztítani Őket – felelte bosszúsan
- Hát, végülis mindkét félt meg lehet érteni. Az biztos, hogy merész lépés volt a gyerek részéről, de szüksége volt egy apára, de mindegy. Inkább azt meséld, hogy mi lett utána.

- Meg kellett ölniük, mivel ellopta Zeusz egy szigonyát, és azt akarta ellenük fordítani. Poszei-dón egy jó darabig maga alatt volt, mivel imádta a gyerek anyját, de nem volt más választás – egy pillanatra megállt, ami elegendő idő volt ahhoz, hogy átfusson az a gondolat a fejemen, hogy mindig van másik választás. Poszeidón úgyis dönthetett volna, hogy nem öli meg, hanem magához veszi és gondját viseli vagy bármi mást a gyilkoláson kívül. Csak az mondja, hogy nincs más választás, aki fél a másik úttól. – Ezek után döntöttek úgy, hogy ne legyen gyerekük. Ha bármelyik Isten megtudja, hogy létezel, akkor lesz okuk Zeusz ellen fordulni.

- De hiszen a hárpia értem jött, tehát Hádész tudja, hogy vagyok.

- Valóban, de az Ő szava igen csekély bizonyíték. Amíg nem tudja meg olyan Isten, akinek a szava hiteles, addig biztonságban vagy – fejezte be az első kérdésre a választ, ami úgy hangzott, hogy mért támadtak meg és mért menekülünk.

- Mért éppen Pellába megyünk? – tettem fel egy újabb kérdést, ami a soron következő volt.

- Két oka van. Az első, hogy az Olimposzra lévő bejárat egy erdő közepén van. Pontosan annak az erdőnek a közepén, ami előtt Édesanyád régi háza van. Ebből kifolyólag, gondolom már rájöttél, hogy az-az egyetlen olyan hely, amit Zeusz levédett és biztonságban lehetünk ott, szörnyektől mentesen.

- Értem – bólintottam beletörődően, majd feltettem egy olyan kérdést, ami hirtelenjében ütött szöget a fejemben. – Mi közöd van az egészhez? – Dominik szelíden rám mosolygott, majd válaszolt.

- Apád engem küldött hozzád -, mikor kibontakozni látszott az erőd, jelen esetbe arra a kis incidensre gondolok, amikor olyan mérges lettél az előző iskoládban, hogy tavasszal délben verőfényes napsütésben jeges esőt idéztél elő -, hogy védjelek meg a szörnyektől – szélesedett ki a mosoly vigyorrá, mikor befejezte. – Emlékszel még arra a történetre? – kérdezte kuncogva.

Egy hosszabb pillanatba beletelt, mire eljutott a tudatomig a kérdés és nemcsak a csodás ne-vetése illetve kápráztató mosolya látványa.

- Igen emlékszem. Annyira dühös voltam, amiért onnan is kirúgtak, hogy elkezdett szakadni a jégeső. Persze, akkor nem tudtam, hogy én okoztam – nevettem én is vele a végénél.

Pár percig néma csendben ültünk és néztük a felhőket, amik mellett elsuhantunk. Sze-rettem volna beszélni vele a konyhában történtekről, de nem volt elég bátorságom hozzá. Fél-tem, hogy azt fogom hallani: „Csak baleset volt, elgyengültem, nem fordulhat elő többet.”. Biztos voltam benne, ha ezt mondaná vagy ehhez hasonlót, akkor összetörnék. Szóval, csendben ültünk egymás mellett és a gondolatainkba mélyedtünk.



A kapcsolatunk annyit fejlődött, hogy megbeszéltük a dolgokat. Mikor ide értünk és egy hétre rá találkoztam Apámmal. (Azért egy hét, mert akkor volt telihold és csak azon az éjszakán tud úgy eljönni az Olimposzról, hogy ne vegyék észre távollétét.)

Hát, igen az-az emlék is frissen él bennem. Egy cseppnyit sem halványult…



- Drágám, ezt a ruhát még Édesapád küldte nekem pár éve, hogyha eljön az idő, akkor a ké-pességedhez és a nevedhez méltó ruhában vonulj elé– mosolygott rám Anyu és a kezembe adott egy dobozt.

- A nevemre? – kérdeztem zavartan, mert semmi különlegeset nem találtam a Veronikában.

- Nikalitisz. Édesapád adta ezt a nevet születésedkor – érzékenyült el Anyu és könnyek gyűltek a szemében. A dobozt letettem az ágyamra, majd szorosan magamhoz szorítottam.

- Nagyon szereted, igaz? – suttogtam a hajába.

- Igen, Kicsim – válaszolta nagyot nyelve.



Nagyra értékeltem, hogy Anyu ezek után is szereti Zeuszt, az Apámat. Gabriella elme-sélte, hogyan ismerkedtek meg és mindent a kapcsolatukról. Nem igen volt idejük kiélvezni a szerelmüket, de Anyu nem bánta. Azt mondta, hogy a világ legszebb ajándékát kapta az Olimposzi Főistentől, Engem. Örökké szeretni fog, és hálás lesz Neki, amiért olyan nagy cso-dát kapott, mint Én.

Mai napig könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy eszembe jutnak a szavai, mikor fel-idéztem őket. Körülbelül fél évvel ezelőtt halt meg.

Dominik és én éppen az erdőben voltunk és a harcot gyakoroltuk. Egy hárpia jött a védelmi fal közelébe, anyu nem vette észre – mivel a normális halandók nem látják őket -, és megölte őt. A sikoltozásra értünk oda. Természetesen nem kíméltem a lényt, majd miután kiélveztem a bosszút hosszas sírásba kezdtem.

Az időjárás is velem sírt. Szélviharok, tornádók, monszun, zivatar és jeges eső dúlt az egész országban. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan Édesanyám szétmarcangolt testét öle-lem és bőgök, miközben a természet is velem zokog.

Úgy éreztem, mintha a szívem szakadt volna meg, és nem csak akkor, hanem mai na-pig. Igaz fél év nem sok idő, de biztos vagyok benne, hogy húsz év múlva is ugyan ennyire fog fájni. Ha Dominik nincs velem és nem vonja el a figyelmemet a sok harccal és minden féle gyakorlattal, akkor nem éltem volna túl ezt a fél évet. Így is, míg Ő éjszakánként alszik, én az ágyamban itatom az egereket. Ezekben az esetekben legszívesebben kitépném a szívemet, majd az agyamat. A dobogó szervet azért, mert majd’ széthasad, az eszemet meg az emlékek miatt. Dominik régebben sokszor jött hozzám és vígasztalt, de ez sem mulasztotta el a gyöt-relmet, csak csökkentette.

Miután a következő teliholdnál elmondtam Apámnak, ő is velem együtt gyászolt és vígasztalt. Ami Zeuszt és Engem illet, minden teliholdkor találkozunk és tanít az erőm hasz-nálására

A könnyek lassan megszáradtak az arcomon és Anyukám kedves arca elhalványodott, hogy az első Apámmal való találkozás jusson az eszembe.



Első telihold volt és Dominikkal sétáltunk egymás mellett, mivel Gabriella sajnos nem jöhetett velünk, mert tiszta halandó nem léphet be az erdő területére. Hülye szabály – gondol-tam grimaszolva.

Ekkor egy hét telt el a helyünkön és még mindig nem beszéltem meg Dominikkal a konyhában történteket. Nem sietettem, mert úgy voltam vele, hogy lesz még időnk. Néma csendben haladtunk előre, miközben kerülgettem az ágakat.

Meg kell jegyeznem, hogy tűsarkúban elég nehéz az erdőt róni. Igen, tűsarkúban, mivel Anyu egy csodaszép ruhával ajándékozott meg.

Pánt nélküli, a hátánál ki van vágva. A felső része szűk, míg az alja kiszélesedik. Leg-inkább egy harangra emlékeztet. A díszítése rendkívül különleges. A szoknya része több réteg-ből rakódik össze és lilásrózsaszínes virágra és falevelekre emlékeztető minták díszítik, néhol kövekkel megcsillogtatva. Ehhez a ruhához kaptam egy lila magas sarkút illetve Anyu megcsi-nálta a sminkemet és a hajamat. A fekete loknijaimat kivasalta és egy pánt segítségével feltűzte, úgyhogy hátul kecsesen omoljon a szabadon hagyott lapockáimra. Mikor készen lett és megláttam magamat a tükörben leginkább egy sötét hercegnő jutott az eszembe. Főként a fekete hajam miatt és a titokzatos smink által, amit Anyu” varázsolt” nekem.

Leginkább az tetszett az egészben, hogy Dominiknak leesett az álla, mikor meglátott és csak annyit tudod mondani, hogy gyönyörű vagyok. Számomra ez a két szó jelentette a világot, s adott erőt, ahhoz, hogy a találkozó után megbeszéljem vele a konyhában történtek.

Igen tudom, egy beszari alak vagyok, amiért nem beszéltem vele, amint lehetőségem adódott, de én vagyok ez. Nem volt még igazi kapcsolatom és olyan sem, akiért ennyire oda-voltam, szóval nagyon bizonytalan vagyok. És különben is, szerintem a pasinak kell kezdemé-nyeznie, de Ő úgy csinál, mintha misem történt volna. Vagyis nem csinál úgy, mivel alig talál-kozunk, csak akkor, ha valamit tanít, amit még nem tudok.

- Innentől egyedül kell menned – törte meg Dominik az éjszaka csendjét.

- Miért? – kérdeztem ijedten. Akár szégyen akár nem, féltem egyedül az erdőben.

- Apád egyedül szeretne veled találkozni – felelte mosolyogva, majd az erdő felé mutatott. – Pár méterre van egy bokor bozót, amitől nem látsz tovább. Látod? – kérdezte, miközben közelebb jött, hogy tudjam követni a mutatóujját.

Lélegzetem bennakadt, szívem hevesebben vert, de máshogy nem reagáltam. Hál’ Istennek vagy inkább Zeusznak, ahogy errefelé mondani szokták.

Dominiknak igaza volt. Az égboltot kevés felhő fedte – habár a köd rettentő sűrű volt – mégis nyújtott valamennyi világosságot a telihold. A szürkés félhomályban, ami ezüstszínbe vonta a környezetet láttam a bokrokat.

- Igen látom – bólintottam.

- Remek. Odáig elmész és lesz egy márvány emelvény. Ott fog rád várni Zeusz – mondta Do-minik, majd bíztatóan rám mosolygott. – Nem lesz gond – lette hozzá, aztán bizonytalanul végig simított az arcomon. Apró lepkék foglalták el a gyomromat és kezdtek repdesni a szűk helyen. Ezen kívül a pulzusom az egekbe szárnyalt, míg a torkom kiszáradt.

Dominik lágyan végig simított hüvelykujjával az alsó ajkamon, ami automatikusan nyílt szét. A kellemes érzés azon nyomban megszűnt.

– Jobb lesz, ha indulsz. Én, itt megvárlak – szólalt meg Dominik egy torokköszörülés után. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem ment, ezért becsuktam és elindultam arra, amerre mutatta az utat.

Magamban agyon szidottam a hülye magas sarkúmat, amivel nem egyszer botlottam meg. Mire elértem a bokros részt, hálát rebegtem az Isteneknek, hogy még épp a bokám, s nem tört el valamelyik kiálló ágban. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem fájt annyira, mintha apró szilánkokra törtek volna a csontjaim és éppen a bőrömön keresztül akarnak kijönni. Két szóval, rettenetesen fájt.

A függönyt alkotó ágak és levelek mögött pár méterre egy márvány emelvény volt. A szürkés időben -, amit a hold szürkés fénye és a köd alkotott -, kiemelkedett a fehér márvány-talapzat tetején egy robosztus alak.

Az „épület” két oldalán egy-egy kisebb lépcsősor vezetett a tetejére. Körbe viktoriánus korabeli korlát ölelt, a csomópontokban szobor galambokkal. Az emelvény körülbelül öt mé-terre magasodott a föld felé. Azt a távolságot kis ablakok díszítették, amik körül görög betűkkel díszes feliratok domborodtak ki.

Bátortalanul elindultam a bal oldali lépcső felé.

Ahogyan lépkedtem előre jobban és jobban kirajzolódott a hatalmas test, amihez már arc is tartozott. Egy arc, amit száz közül is felismernék és nem csak azért, mert az apámé, vagy, mert Isten, hanem azok a szürke szemek miatt, amik a viharfelhőket tükrözték.

Nagyjából tíz centivel volt magasabb nálam. Feje tetején rövid, göndör fürtök voltak, ami leginkább egy madárfészekre hasonlított. Vállai szélesek voltak, mint az országút és ha-talmas erőt valamint magabiztosságot sugárzott, merev testével és szögletes állával.

Minél közelebb értem hozzá, annál jobban megtelt a szeme boldogsággal és halvány mosoly terült szét az arcán.

- Szervusz, Nikalitisz, Leányom – köszöntött kedvesen, mikor megálltam az emelvény közepétől – ahol Ő helyezkedett el – pár méterre. – Gyönyörű fiatal nő lettél. Szépségedet Édesanyádtól örökölted – tette hozzá, miközben a szemei ragyogtak, akár a csillagos égbolton elhelyezkedő fényes pontok.

- Szia! Köszönöm a bókot – néztem fel a szemébe. A düh, csalódás és megbántottság elemi erővel árasztotta el a testem minden porcikáját. Dominik szavai vízhangoztak a fülemben, amit pár nappal ezelőtt mondott: „Van egy tábor az olyanoknak, amilyen Te vagy, de nem mehetsz oda a rendelet miatt. Itt kell maradnod velem és Édesanyáddal. Én, megtanítalak arra, amire kell.”

Iszonyatosan fájt a szívem. Nem volt elég Zeusznak, hogy elhagyott Engem és Anyut, most meg kirekesztettet csinál belőlem. Egy házban kell bujkálnom, erdőnek a mélyén kell edze-nem és mindezt azért, mert nem vállal fel.

Könnyek marták a szememet és ragadozók cincálták a lelkemet, s dobogó szervemet. Ennek ellenére vettem egy mély levegőt, majd összegyűjtöttem mindenerőmet és hűvös maszk mögé rejtettem fájdalmas ábrázatomat.

- Kezdjük a gyakorlást, hiszen azért jöttél – mondtam neki hűvösen, mire leolvadt a mosoly az arcáról és a csillogás is halványult tekintetében.

- Valami probléma van? – kérdezte értetlenül, ami még inkább feldühített.

Imádkoztam egy tornádóért vagy egy villámcsapásért, ami eltüntetné innen, de szüksé-gem volt a segítségére. Bármennyire is nehéz volt beismernem, szükségem volt a tanítására, ezért egy újabb sóhaj kíséretében próbáltam lenyugtatni magamat.

- Nincs semmi gond, csak szeretném elkezdeni, hogy minél előbb otthon lehessek, Anyukámmal – nyomtam meg az utolsó szót, mire a mosolya ismételten felragyogott.

- Hogy van Édesanyád? – kérdezte kíváncsian, amivel sikerült megdöbbentenie, de leginkább az sokkolt le, amit utána mondott. – Nagyon hiányzik – mondta szomorúan, amivel végképp összezavart.

- Ha hiányzik, akkor mért nem látogatod meg soha sem?- kérdeztem vádlón. Anyu az utóbbi időben nagyon sok mindent elmesélt róluk, így azt is megtudtam, soha senkit nem szeretett se előtte se azóta olyan mély szerelemmel, mint Zeuszt.

- New York-ba nem tudok úgy elmenni, hogy valaki ne tudja meg. Nem kockáztathatok - haj-totta le a fejét, amivel ismételten felment bennem a pumpa.

- Nem kockáztathatsz? – kérdeztem hisztérikus hangon, mire felkapta a fejét. – Anyu az óta szenved és hiányol téged, mióta elmentél. Neked ott vannak a nőcskéid, fogalmad sincs róla, hogy min megy keresztül! Az ideje nagy részét munkával tölti, hogy ne gondoljon rád és most kénytelen volt azt is feladni ez az egész miatt. Ha lennél olyan férfi, mint amilyenek az alattva-lóid hisznek, akkor elmondanád, hogy az Apám vagy és elmehetnék a táborba, hogy Anyu újra a munkába temetkezzen és elfelejtse, hogy milyen gyáva, önző férfit szeret – feleltem dühösen, miközben a hangom egyre magasabb oktávba szökött, mígnem az utolsó pár szót szinte köptem.

Zeusz, Apám kikerekedett szemekkel tűrte a kirohanásomat. A döbbenet mögött megbújt a fájdalom és a szégyen is. Ezt abból tudtam kiszűrni, hogy merev tartása felengedett és vállai megrogytak, mintha a nyakába szakadt volna az ég.

- Te tényleg ezt gondolod rólam? – kérdezte rekedt hangon, amitől szinte meghatódtam. Szin-te…

- Igen – feleltem acél keményen. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a sok éves szenvedést, szo-morúságot eltudja felejthetni azzal, hogy idejön és tanít.

- Rendben. Akkor tanuljunk – válaszolta immáron Ő is fagyosan. – Gondoltam beszélgethet-nénk – motyogta maga elé.

- Beszélgetni? – kérdeztem vissza gúnyosan. – Akkor kellett volna beszélgetni, mikor az első napon hazajöttem az óvodából és elmesélni az élményeimet. Vagy, mikor iskolába mentem, aztán az első barátomról. Miután kirúgtak az iskolából. Vagy az első könyvről, amit elolvastam, az első csalódásomról. Ezekről szívesen beszélgettem volna, de nem most. Szükségem volt az évek folyamán egy apára, de te nem voltál ott és ne most akard bepótolni! – mondtam vészesen higgadtan, amin magam is meglepődtem. Kifejezetten nyugodt hangot ütöttem meg, holott legszívesebben leordítottam volna a tök fejét a nyakáról.

- Igazad van. Bocsánatot kérnék, de tudom, hogy ennél többet érdemelsz. Te is és Gabriella is. Amit most nyújtani tudok az a védelmem, amit a birtok nyújt, a tanításom és a szeretetem – válaszolta csendesen. Az utolsó szó szinte lebegett a levegőben.

Szeretet…

Késztetést éreztem arra, hogy megmondjam neki, hova dugja fel a szeretetét. Még hogy szeretet! - horkantam fel gondolatban. Ha valaki szeret egy személyt, akkor nem tartja titokban. Kimutatja a közeli barátainak és mindenki másnak, hogy mit érez. Zeusznak dicsekednie kéne Anyukámmal. Hiszen egy rendkívüli asszony. Ugyan nem Isten, de a jelek szerint jobb is, mivel az Istenek egyáltalán nem jobbak az embereknél, sőt. Zeusznak hálát kéne rebegnie, amiért egy olyan nő szereti, mint Anyu. Ehelyett elhagyta és nem is találkozik vele. Hagyja, hogy szenvedjen.

A másik dolog meg az én esetem. Még hogy szeretet!

Ha egy Apa valóban szereti a gyerekét, akkor mindenkinek dicsekszik vele, hogy milyen remek utódja van. Megtanítja az élet dolgaira, vigasztalja, ha valaki bántani meri. Gon-doskodik róla és minden kívánságát teljesíti. Vigyázz arra, hogy értékes ember legyen és pó-tolhatatlan tagja az emberiségnek.

El akartam mondani mindezt nekik, de értelmetlennek tartottam. Nézve tekintetét, ami ugyan szomorúságról és fájdalomról árulkodott, megbánás nem tükröződött benne. A szava-imtól még jobban összetörne a „szíve”, de a lelkiismerete nem kelne életre.

- Akkor kezdjük – mondtam beletörődően a sorsomba, miszerint nekem nem olyan Apa jár, akire büszke lehetnék.

Számomra egy ember akkor érdemli ki a büszkeséget, hogy úgy viselkedik a családjával és a szeretteivel, ahogy kell. Zeusz mindenhogy viselkedik, csaknem úgy, ahogyan kéne.

- Oké – bólintott, majd magyarázni kezdte, hogyan használjam az erőmet…



- Nikalitisz! Indulunk? – lépett ki a verandára Dominik. Meglepődve néztem körül, hogy amíg én elmerültem a gondolataimra, addig felkelt a nap. Letöröltem a könnyeket, majd rámoso-lyogtam a Tanítómra.

- Hát persze – feleltem, aztán felálltam.

- Oké, akkor irány a pajta, hogy összeszedjük a fegyvereket – csukta be az ajtót és indult el a háztól balra elhelyezkedő kis faházhoz.

Az évek alatt sok minden megváltozott. Ma már nem Veronika a nevem, hanem Nikalitisz. Mindkiderült ez a név a „Veronika” görög megfelelője volt, úgy háromszáz évvel ezelőtt.

A másik dolog, ami változott, hogy már kiválóan forgatom az íjakat, késeket és reme-kül lövök. Dominik kiváló fegyverszakértő és mindenféle küzdősportokhoz is ért. Megegyez-tünk abban, hogy folyamatosan tanuljuk. Az „A” betűsekkel kezdtük, majd tovább az abc szerint. Most a „Dzs”-nél tartunk, szóval a Dzsúdó alapismereteit sajátítom el.

Csendben ballagtunk el, aztán szerelkeztünk fel az újabb lényre, ami úgy döntött, hogy megpróbálkozik megölni engem. Egy fekete nadrágot viseltem, fekete felsőt, fekete cipőt. Az oldalamon különböző fegyverek csüngtek az övemen és verdesték a combomat. Kezemben egy kisméretű automata géppisztoly volt, ami különleges tölténnyel volt megtöltve.

Oldalra fordultam Dominikra, aki szintén felém nézett. Váltottunk egy gyors mosolyt és engedtünk magunknak pár perc elmerülést a másik tekintetében. Mikor megláttam a zöld tekintetben a tükörképemet, szélesedett a mosolyom. Szemeim ragyogtak az izgalomtól és állatias dühtől. Leginkább egy sötét démonra hasonlítottam, aki eljött, hogy megtisztítsa a bolygót az olyan szörnyektől, mint ami megölte az édesanyját, és akik arra késztették, hogy ide bújjon el.


5. A Vég



- Enyém a jobb oldali – mondta Dominik, amikor pár sarok megtétele után végre rátaláltunk két ocsmány hárpiára. Az egyik groteszkebb volt, mint a másik. Mindkettőnek kutyaszerű feje volt, koromfekete hatalmas testtel és óriási denevérszárnyakkal rendelkeztek. Jah, és ki ne hagyjam a több méteres nyelveket, amivel mindketten rendelkeztek, eggyel-eggyel.

A jobb oldalit még az is elcsúfította, hogy óriási agyarak lógtak ki a szájából, valamint egy ostorra emlékeztető tárgy volt a kezében.

- Oké – feleltem nagyot nyelve. Bíztam Dominikban, hogy apró darabokra vágja össze azt a rusnya képű szörnyet.

Már fordultam a bal oldali lény felé, mikor Társam megragadta a csuklómat.

- Vigyázz magadra – mondta aggódva, mikor kérdőn rápillantottam.

Halványan elmosolyodtam és azt feleltem: - Mint mindig, akárcsak te.

Ő is felfelé görbítette az ajkait, majd a szörnyek felé intet. – Rúgjuk szét a seggüket – mondta vidáman, aztán elindult, hogy közelebbről szembe tudjon nézni vele.

Én sem álldogáltam tovább, főként azért nem, mert egy fa repült el közvetlenül a fejem mellett. Lábaim magától fordultak meg és a kezemben lévő géppisztolyt automatikusan emeltem célra. A puskacsöve vonala mentén néztem a szörnyeteget, ami visítva közeledett felém. Kivártam, hogy közel kerüljön hozzám, aztán tüzeltem.

Egyet… Kettőt… Hármat…

A mellkasán lévő lyukakból fekete nyálkás vér spriccelt, de még mindig töretlenül jött előre. Maradhattam volna a lövöldözésnél, de harcra vágytam. A hátamra szerelt szamuráj kardot kihúztam a tokjából és támadó állásba helyezkedtem.

Bal lábamat kicsit előrébb raktam, aztán mindkét térdemet behajlítottam. A szörnyetek visítva csapot az egyik szárnya végével felém, de forogtam egy kecseset, majd a forgás végé-nél beleszúrtam a szárnyába a kardomat, egészen a tövéig. A hárpia ordított és sziszeget.

Repülő testrészét felrántotta, s mivel a kardom még mindig bele volt szúrva vitt engem is magával. Előre hátra rángatta, mígnem lecsúszott a kardról a kezem és repültem. Kezeimmel kapálóztam, hogy valamiben meg tudjak kapaszkodni.

Balszerencsémre ez a valami nem más volt, mint a Hárpia egyik hegyes füle. Beleka-paszkodtam, aztán felrántottam magamat a nyakára. Egy fájdalmas koppanással értem földet a kemény bőrén. Éles fájdalom nyilallt a hátsó fejembe, ezért egy apró sikoltás kicsúszott a számon.

- Nikalitisz! – hallottam meg Dominik ijedt kiáltását.

- Jól vagyok – kiabáltam vissza, miközben a szörnyeteg megpróbált lerázni magáról. Elővettem az egyik kisebb késemet és a nyaki ütőerébe döftem, aztán végig húztam a nyakánál, mígnem elértem a gerinc oszlopát. Ruhámat átáztatta a ragacsos vér, ami a szörnyeteg minden sebéből spriccelt. Elhajítottam a kést, mivel csúszott ki a markomból. Két kezem közé fogtam a ha-talmas lény fejét, majd egy rántással letéptem.

A hárpia minden hang nélkül kezdett közeledni a fölhöz. Felálltam a nyakára éppen, akkor, amikor Dominik felüvöltött. Rögtön felkaptam a fejemet és a hang iránya után kutat-tam. Miután szembesültem, hogy honnan jön az üvöltés, s miért, két dolog történt egyszerre.

Az a hárpia, amelyikkel Dominik harcolt éppen a vállába vájta az egyik éles fogát és azon keresztül dobta egy fához. Én is felüvöltöttem, s éles ívben zuhantam a kőkemény bőr-nek, ami alattam zuhant a földre.

Egy pár másodpercre megállt a szívem és a tüdőm is feladta a dolgát, majd mindketten örül iramba kezdtek. Minden végtagom fájt, s olyan érzésem volt, mintha eltört volna egy bordám, de nem számított. Felálltam és sípoló tüdővel, verdeső szívvel, könnyáztatta arccal indultam Dominik felé, aki egy fa tövében mozdulatlanul feküdt.

A szörnyetek pár lépésre állt tőle és hosszú kígyó nyelvével Dominik vérző sebét nya-logatta. Jobb kezem – az éles fájdalom ellenére – az övembe helyezett fegyver után nyúlt és célra tartotta a fegyvert. Egy pillanatig nem hezitáltam vagy gondolkodtam. Lőttem. De nem párat az egész tárat belelődtem, miközben egyre közelebb mentem. A hárpia üvöltött és szi-szegett, de nem tudott semmit sem tenni. Mikor kifogyott a töltény meg fogtam az apró dobó-csillagokat – amiket csomóba kötve lógtak a bal lábamnál – és belehajítottam az őszeset a mellkasába. Reccsenéssel hatoltak át a kemény páncélon, majd fúródtak a húsba.

Minden erőmet belevittem, ami iszonyatosan fájt, de nem érdekelt. Azt sem érdekelt volna, ha a világ összedől körülöttem, csak az számított, hogy minél nagyobb kínok között dögöljön meg ez a szemét.

Miután a földre zuhant és minden fizikai erőm elhagyott Dominikra nézetem, aki en-gem figyelt.

- Dominik – suttogtam fájdalmasan. Az összes porcikám – ami a létezésemet segítette – saj-gott, de eltörpült a szívem nyújtotta szenvedés mellett. Olyannyira, mint egy hangya az elefánt mellett. Nem egyszerűen sajgott, zakatolt, tombolt, hanem szó szerint összetört. Annyira fájt, hogy ki akartam tépni a helyéről, aztán odaadjam Dominiknak, hogy Ő éljen tovább. De nem tettem.

Felálltam és elindultam felé, amennyire a megsebzett lábaim engedték. Tökéletes arcát sebhelyek tömkelege borította. Vállából nem lassú iramba folyt a vér, ami egy nem kis tócsát alkotott a karja körül. Meggyorsítottam lépteimet, majd levetődtem mellé. Levettem a felső-met és a vállára raktam, hogy visszatartsam a vért.

- Mondd, mit tegyek – néztem könyörgően a szemébe. Mindig is Ő értett ezekhez a dolgok-hoz. Nem voltam annyira tapasztalt elsősegélynyújtásba, hogy tudjam, mit tegyek.

- Nikalitisz… - kezdte Dominik, de egy feltörő köhögés félbe szakította.

Vért köpött oldalra.

- Mondd már, hogy mit tegyek – mondtam kétségbeesetten. Három szó vízhangzott a fejem-ben: Nem halhat meg! Nem halhat meg!

- Nikalitisz, vigyázz magadra… - kezdte szomorúan, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem. Nem fogsz meghalni – ráztam hevesen a fejemet.

- Nem… menthetsz… meg – ejtette ki nehézkesen a szavakat. – Vigyázz magadra… nehogy valami butaságot tegyél… miattam – tette hozzá és újabb vért köhögött fel.

- NEM! – sikítottam fel, ahogy kezdte ellepni a tudatom, hogy búcsúzik. Kezeim alatt éreztem a szív ritmusát, ami egyre gyengébben vert. – Nem halhatsz meg! – mondtam ki zokogva a fejemben kavargó mondatot.

- Szeretlek – felelte halkan, majd a kezem alatt érzett ritmus megállt.

- NEeeeeeeeeeee! – ordítottam és a vállánál kezdve kezdtem rázogatni. – Dominik! NE hagyj itt! Szükségem van rád! Szeretlek! Kérlek, ne hagyj egyedül!

Gyönyörű zöld szemei fenn akadtak én pedig zokogva feküdtem mellé és bújtam az oldalához. Nem érdekelt, hogy véres leszek vagy hogy szép lassan elered az esőt. Csak bőgtem és bőgtem. Néha annyira elhatalmasodott a fájdalom, hogy felüvöltöttem. Átkoztam az összes Istent és minden létező dolgot.

- Mért pont ő? Mért nem én? Mi rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem? – kiáltottam felnézve az égre. Tudtam, hogy nem fogok választ kapni, de muszáj voltam kiadni a kínokat, amik las-san kezdtek felemészteni.



Órákig feküdtem a szakadó esőbe, ami dörgött, villámlott. Csontjaimig hatolt a hideg illetve a vér. Teljesen eláztam, saras lettem és dideregtem, de nem mozdultam. Nem bírtam felállni, nem bírtam semmit sem tenni. Csak néztem az arcát, miközben ott feküdtem az olda-lánál és hittem, hogy ez egy rossz álom. Nem lehet, hogy ilyen kevés idő alatt mindenkit elve-szítsek, akik közel álltak hozzám. Először Anyukám, most meg Dominik.

Dominik.

Mi lesz velem ezek után? Ki fog tanítani? Mi lesz velem? Hogy fogom túlélni a napo-kat a drága mosolya nélkül? Hogyan fogok létezni ebben a zűrzavaros világban a védelmező ölelése nélkül, a csodás meséi, lágy nevetése, szerelmes tekintete nélkül, amikkel megajándé-kozott nap, mint nap? Közhelyekkel élve nekem Ő volt az életem. Szerelmem, társam, létezé-sem alap pillére, de ennél sokkal több volt.

Nekem Ő volt az oxigénem, mikor fuldokoltam. Felhúzott, mikor Anyu meghalt és elmerültem a bánatban és a sokkban.

Olyan volt számomra, mint a legdrágább drog. Egy-egy mosolyával vagy csak pillan-tásával máris a mennyországban éreztem magamat. Elfeledtette velem, hogy milyen rút világ-ban élünk és csak Ő volt meg Én.

Kevésnek érzem azt a szót, hogy szerelem. A két év alatt, amit itt töltöttünk a legrosz-szabb az volt, hogy tudtuk mit érez a másik, de nem beszéltünk róla. Nem mertük szóba hozni. Itt fekszek a holtteste mellet és nem tudtam elmondani neki soha, hogy engem nem az evés, ivás, alvás vagy a többi dolog éltetet, hanem Ő.

Reggel, mikor felébredtem rögtön szaladtam megkeresni, hogy szembesüljek ragyogó mosolyával és vidáman induljon a napom. Esténként az Ő arca lebegett, mikor alvásra szántam magamat. Egésznap együtt voltunk és nevetgéltük. Ő volt a mesebeli hercegem. A fél év alatt, miután ketten maradtunk, miatta mutattam erősnek magamat. Ha elöntött a fájdalom Anyukám halála miatt, Ő átölelt és azt mondta: „Minden rendben lesz, Én itt vagyok veled!”. Valóban minden rendben volt, de most mi lesz? Nem tudok élni az oxigénem nélkül. A na-pommal a borús égbolton. Már nem vagyok képes látni a szürke égbolt mögött a derengő nap-sugarakat.

Azt hittem, hogy az összes könnyem elfogyott, de mikor felvetődött bennem újra és újra a jövőképe, amiben nem szerepel Dominik kitört belőlem a keserves sírás.

- Annyira szeretlek – suttogtam lágyan és egy puszit nyomtam megmerevedett ajkaira. Az eső tovább zuhogott én meg csak feküdtem és vártam, hogy megálljon az idő, hiszen számomra vége mindennek. Felőlem porrá éghet az egész világegyetem, azt sem venném észre.

Visszatettem a fejemet a mellkasára és felidéztem a legszebb emlékemet.



Egy hete volt, hogy Anyu meghalt. Dominik csinált egy szép fakoporsót, majd ásott egy sírt. Végig segítettem neki, amiben csak tudtam. Mondta, hogy menjek be a házba és foglaljam el magamat, de nem tudtam volna nyugodtan ülni. Inkább kinn voltam és zombi módjára fi-gyeltem, s raktároztam el a fejembe az infókat.

Tisztességes temetést tartottunk, amitől nagyon kiborultam. Dominik elmondott egy részletet a Bibliából, én meg végig sírtam. Aztán Domi berakta a gödörbe a koporsót és bete-mette. Percekig álltam megkövülten és potyogtak a könnyeim, mikor lágyan elkezdett a ház felé húzni, ami nem volt könnyű. A lábaim gyökeret növesztettek és nem is akartam menni. Megállt a világ egy pillanatra. Szívem hevesen dobogott, miközben hangosan ziháltam.

Elvesztettem azt az embert, aki mindig mellettem volt. Kilenc hónapig hordott a méhé-ben, majd gondomat viselte. Elhitette velem, hogy különleges vagyok, gyönyörű és okos. A tetteim ellenére bízott bennem, feltétel nélkül szeretett, sőt, rajongott értem. Ő volt az én védő-szentem - vagy jó tündér keresztanyám, kinek hogy tetszik -, de elment.

Az zakatolt a fejemben, hogy mi lesz velem a védőszentem nélkül, mikor Dominik arca kúszott a látómezőmbe.

- Nikalitisz! Figyelj, rám! Tudom, hogy ez szörnyű, de megoldjuk – mondta határozottan, mi-közben a szemei erőt sugároztak. Csak néztem és néztem, miközben lassan eljutott a tudatomig, hogy nincs minden veszve.

Itt van egy csodálatos személy, aki velem van és vigyáz rám. Mi bajom eshet, ha egy ilyen csodálatos lény viseli a gondomat? Semmi.

Dominik lágyan a mellkasára húzta fejemet és kedves szavakat suttogott a fülembe. En-gedtem, hogy a biztonság elárassza sebzett lelkemet és megnyugodjak még akkor is, ha ez egy röpke pillanatig tartott.

- Menjünk be - mondta kedvesen, mire egy aprót bólintottam.

Lassacskán ballagtunk fel a hálószobába, miközben nem egyszer botlottam meg a lép-csőben. Nehézkesen emeltem a lábamat, ezért nagy kihívást jelentettek a szőnyegek és a lép-csőfokok.

Dominik óvatosan az ágyra ültetet, majd Ő is mellém telepedet és gyengéden ringatni kezdett. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mit csináltunk pár perce, ezért a hintázásra ösz-szepontosítottam.

Előre…Hátra…Előre…Hátra…

- Nyugi! A fájdalom idővel el fog múlni – suttogta Dominik, majd letörölte az újabb könnyeket, amik kiszöktek a szemem sarkán.

- Hiszek neked! – feleltem száraz torokkal és felnéztem gyönyörű zöld szemeibe.

Testemet ismételten elárasztotta a nyugalom és tudtam, hogy igazat mond. Minden rendbe jön, csak időre van szükségem. Anyu hiánya is múlni fog, főleg úgy, hogy lesz kiből erőt merítenem.

- Ugye itt leszel velem örökre? – kérdeztem halkan. Szükségem volt rá, hogy tudjam, nem va-gyok egyedül. Nem kell megbirkóznom ezzel a teherrel, ami a vállamra szakadt.

- Igen. Mindig itt leszek veled és segíteni fogok, amiben csak tudok – nézett komolyan a sze-membe.

Minden hirtelen történt, magam sem tudom hogyan, de végül arra eszméltem, hogy a két kezem a nyakára csavarodik, az Övéi a derekamat ölelik és ajkaink vad csatába kezdtek.

A nyomásként rám nehezedő szomorúság és gyász egy pillanat alatt eltűnt, hogy átvegye helyét az öröm, vágy és csodás várakozás. Nem akartam elszakadni tőle, mert tudtam, hogy újra érezni fogom a szörnyű dolgokat és elmúlik a földöntúli boldogság, amit kizárólag Dominik közelsége nyújtott.

Másfél éve vártam erre a pillanatra. Gyáva voltam és nem mertem elmondani, hogy mit érzek és nem is hoztam szóba a konyhába történteket. Viszont most itt van, senki nem tud megzavarni minket és szükségem van rá, mint a koldusnak – aki hetek óta nem evett - egy falat kenyérre.

Egyik felem bűntudatot érzett, mikor arra gondolt, hogy én mit csinálok éppen. Pár perce vagy lehet, hogy órák is elteltek, amíg a szörnyű fájdalom súlya alatt összeroppantam. A lényeg, hogy ennyire boldog vagyok, mikor azt kéne folytatnom, amit eddig is tettem. A józan eszem azt diktálta, hogy mondjam meg Dominiknak, mit gondolok, de nem ezt tettem.

- Szükségem van rá, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Szükségem van Rád – leheltem lágyan az ajkaira, mikor elhúzódtam levegőért.

- Nikalitisz! Szerintem… - kezdte volna az, amitől mindig is rettegtem, ezért félbeszakítottam.

- Tudom, hogy neked ez nem jelent sokat, de nekem igen! Kérlek, csak most az egyszer - fúrtam könyörögve a tekintetemet Övébe.

- Nem lenne jobb, ha nem történne meg? Jobban fogsz szenvedni, ha egyszer megtörténik és többet soha – simított végig az arcomon. Kis híján feltört belőlem a zokogás, mikor azt mondta, hogy soha, de nem engedtem, hogy a földöntúli érzés elmúljon – ami hatalmába kerített a csók-ja által – és helyét átvegye a gyötrelem.

- Soha ne mondd, hogy soha! – mondtam komolyan, majd lecsaptam az ajkaira, mint ragadozó a zsákmányára.



A következő, események azok a pillanatok közé tartoznak, amit soha nem fogok elfe-lejteni. Abban a pár órában a legközelebb voltam hozzá. Egy lélek, két testben. A szerelmünk azon az éjjelen beteljesült.

Mielőtt egymás karjaiban elaludtunk volna, megbeszéltük, hogy mit érzünk. Mindket-ten szerelmesek vagyunk a másikba, de a szabály szigorú, de akkor is szabály. Hiába mond-tam, hogy számomra azért vannak, hogy megszegjem – bizonyítva a sok kicsapásokat -, csak nevetett és azt mondta, hogy nem lehet. Minden porcikája kíván és szeretne ölelni, csókolni élete utolsó napjáig, de nem lehet. Tanítvány és diák között nem lehet kapcsolat!

Az éjszaka után olyanok voltunk, mint előtte. Egymás mellett éltünk. Nap, mint nap együtt keltünk – persze, külön szobában -, ettünk, harcoltunk, majd feküdtünk le. Nehéz és fájdalmas volt nézni, de nem érinteni. Nem volt több élményem, csak az a bizonyos éjszaka. Nem csókolt meg többet, ha ölelt is tartózkodó volt, csak a mosolya és a szerelmes tekintete tudatta velem, hogy annak ellenére, hogy nem lehetünk együtt, vágyik rám és szeret. Csekély vigasz volt, de idővel belenyugodtam.

Az első egy hónap pokoli volt. Nem csak Anyu elvesztése, hanem Dominik hiánya. Meg kellett szoknom az új életet, amiben már nem Anyu köszöntőt reggelente. Nem ölelt meg, nem adott jó éjt puszit, nem látott el jó tanácsokkal, nem volt kihez menekülnöm és el-mondani, hogy mit tegyek Dominikkal kapcsolatban.

Ami pedig Tanáromat illetni, jóval távolság tartóbb lett. Biztosan tudta, milyen nehéz nekem, ezért tartotta a tíz lépést. Szigorúan csak arról beszéltünk, amiről fontos volt. Mikor a harci sebeimet kötötte vagy én az Övéit, nem nézett a szemembe és vigyázott, hogy ne érjen a bőrömhöz. Eleinte eget rengetően fájt és néha akkorát tudtam volna sikítani, hogy kiszakad a tüdőm, de idővel megszoktam az új helyzetet.

Hozzá szoktam, hogy nincs Anyu és ahhoz is, hogy Dominik ilyen rideg és kimért. Beletemetkeztem a munkába és egyre többet tanultam, hogy lenyűgözzem azt, akiért a szívem dobog. Öröm töltött el minden alkalomkor, mikor Dominik megdicsért és büszkén mosolygott. Én győztem és túléltem a csatát, de Ő nem.

Itt fekszik és egyre hidegebb a teste, miközben enyém forró, ahogyan felidézem a cso-dás emlékeket. Éreztem, ahogy újra úrrá lesz rajtam a hisztérikus sokk és kiburkolok. Még közelebb bújtam és folytattam a zokogás, miközben az időjárás is tombolt velem.

A képességemet már egész jól tudtam kezelni, de a nagyobb érzelem hullámoknál el-veszítettem a fejemet. Vagyis nem veszítettem el, csak a fájdalom annyira ellepi a tudatomat, hogy nem tudok arra összpontosítani, hogy érzelmeim ne mutatkozzanak meg az időjárás kü-lönböző tényezőivel.

- Nikalitisz! Ideje felébredned! – szólalt meg mögöttem egy dörmögő hang, ami kirángatott a gyötrelemből, amibe belesüppedtem. – Gyere! – húzott fel a földről Zeusz, Apám.

- Ne! Maradni akarok! – próbáltam küzdeni ellen, hogy felhúzzon, de sikertelenül próbálkoz-tam a vasmarkok ellen.

- Dominik sem akarná, hogy így viselkedj! Az életed megy tovább! Tudom, hogy fájdalmas, de lépj tovább! – ölelt magához, de én elhátráltam tőle.

- Honnan tudnád, hogy milyen nehéz nekem? Te vesztettél el már olyan személyt, aki min-denkinél és mindennél jobban szerettél? – kiabáltam rá. Dühített, hogy olyanról papol, amiről fogalma sincsen.

- Nagyon szerettem Édesanyádat – keményedtek meg az arcizmai, ahogy dacosan állta mérges pillantásomat.

- Ha valóban szeretted, akkor mért nem voltál vele? – folytattam a kikelésemet. – Miattad nem lehettem Dominikkal. Te meg a hülye szabályaid! Ha nem hoztál volna ilyen döntéseket, akkor Anya élne és Dominik is! Én a táborban lennék most Domival és ott tanultunk volna, ahol nem ölték volna meg! Anya pedig otthon lenne, ahol nem találnak rá, s nyugodtan élhetné az életét! Ezzel ellentétben mindketten hallottak és a te lelkeden szárad – ordítottam az arcába. Egyre sápadtabb színt vett fel, de abban a pillanatban, nem érdekelt.

Énem egyik fele azon nyomban megbánta, amint kiejtettem a szavakat. Azért okoltam Őt, mert Ő volt ott. Valakit kellett hibáztatnom, mert ha bevallom, hogy én tehetek róla, akkor azon nyomban megölöm magamat. Ki kellett adnom az érzéseket és senki másra nem számít-hattam.

Viszont a másik Énem ezzel ellentétben nagyon is igazat adott a szavaimnak. Valóban Ő volt a ludas. Ha nem ilyen gyáva és csökönyös, ha felvállalja, hogy mit tett pár éve és nem félti a szánalmas rangját a világában, akkor mindenki boldog lenne és nem kellett volna ennyit szenvednem.

- Egyáltalán, minek jöttél? – kérdeztem halkan, de vádlón. – Eddig sem voltál ott, mikor kel-lett. Mi változott?

Pár pillanatba beletelt, mire megszólalt, de a válasza megérte a várakozást.

- Akár hiszed, akár nem, szeretlek és fájt nézni, ahogyan itt fekszel az esőben és Dominik után sírsz. Valamit tennem kellett, hiszen a lányom vagy – felelte gyedégen. Egy percig megen-gedtem magamnak, hogy higgyek neki, de csak egy percig. Semmi sem örök.

- Ez nem felejteti el a több éves hiányt és bánatot, ami azt okozta, hogy nem vagy mellettünk – feleltem kimérten, aztán eszembe jutott még egy fontos dolog. – Nincs telihold. Az Olimpo-sziak látják, hogy itt vagy – vontam fel a szemöldökömet és a kíváncsiság eluralkodott rajtam, aminek köszönhetően a zuhogó eső csökkent és csak szitált.

- Hajlandó vagyok felvállalni téged – bólintott komolyan és hittem neki. Lehet, hogy a gyenge idegrendszeremnek tudható be, de hittem neki. – Intézzük el a temetéshez való dolgokat, az-tán beszélünk – nyújtotta felém a kezét, amit némi habozás után elfogadtam. – Felkísérlek a szobádba, aztán fürödj meg és öltözz át – kezdett húzni az épület felé, miközben gyedégen beszélt. Pont úgy, mint Dominik.

Dominik…

Ismételten elkezdtem zokogni és velem együtt a szakadó eső is visszatért, melyet mennydör-gések és villámok kísértek.

Prológus



Újabb egy évvel később…



- Esemény dús évem volt, amióta egyedül vagyok – kezdtem a mesélést és letettem a sírra a virágomat, majd leültem és elmeséltem neki, hogy mi történt velem.



Miután Apám eljött értem, egy hónapig velem volt. Átsegített a gyötrelmen, ami meg-szállta a lelkemet. Csak árnyéka vagyok régi önmagamnak, hiszen nem látom értelmét az életnek. Ahogy régen Dominik, most Apám csinálta a koporsót és temettük el. Éjjelente sikítva ébredtem és egésznap nem csináltam semmit sem, csak néztem magam elé, s próbáltam feltörni a fájdalom jegén, ami ellepte a szívemet.

Az egy hónap számomra maga volt a pokol, azóta se lett sokkal jobb. Ugyan a fájda-lom gyengült, de nem múlt el. Éjszakánként mai napig sikítva ébredek. Mindig ugyanaz az álom, Dominik vagy Édesanyám holtteste.

Ennek ellenére történtek jó dolgok is.

Zeusz felvállalta, hogy a Lánya vagyok és elvitt a táborba, ahol kaptam új tanítót és egy közösség részese lehetettem. Eleinte nem beszéltem senkivel, de egy lány a szárnyai alá vett az egyik haverjával és barátokra tettem szert. Persze, ez nem jelenti azt, hogy kihúztak a mélységből, amibe belezuhantam egy éve. Csak néha-néha pár percre elfelejtették velem a veszteségeket, amik értek rövid időn belül.

Sokat tanultam a természetfeletti világból és a sajátomból is. A könyvek lettek az új szerelmeim. Szinte falom őket. Mikor olvasok, akkor beleképzelem magamat annak a szerep-lőnek az életébe, akiről szól a regény és elfelejtem a saját éltemet. Akkor más valaki vagyok, más gondjaival és egy olyan világban, ahol minden Happy End. Ugyanis bármilyen szomorú is a valóság, nem mindig végződnek boldogan a történetek, sőt. Megtanultam, hogy sajnos, a való élet kegyetlen és igazságtalan, de nem lehet könyvekbe menekülni. Szembe kell nézni a problémákkal és meg kell oldani. Gyáva dolog elbújni és menekülni, de én mikor voltam bá-tor?!

Nem bírom tovább. Elfáradtam és nem találom a helyemet. Egy járkáló hulla vagyok, aki alig érez bármit is. Reggel felkelek, elvégzem azokat a feladatokat, amiket muszáj, edzek, harcolok, ebédelek, olvasok, harcolok, vacsorázok, olvasok, majd álomba sírom magamat és várom, hogy egyszer véget érjen ez a lét, amit életnek neveznek.

Minden szürke és sápadt, nem látom a kiutat, mert nincs, aki megérné azt, hogy vállal-jam ezeket a fájdalmakat. Isten látja lelkemet én próbálkoztam kilábalni belőle. Látni a napot, élvezni a sugarak simogatását bőrömön, de nem ment. Nem látom már a tiszta kék egeket, csak a szürke viharfelhőket. Nincs értelme itt lennem, mikor mindenki, aki valaha fontos volt az életemben, már a mennyekben vannak.

Zeusszal, Apámmal elég jó viszony alakult ki és sokat számít, hogy ott volt velem és vállalta a kilétemet, de ez kevés. Lehet, hogy önző vagyok, amiért azt akarom, hogy mindenki velem legyen, akit szeretek és engem szeressenek, kívánságaimat lessék. Nem tudom, de már mindegy. Döntöttem és nem hátrálok meg! Egyszer az életben muszáj határozottnak és bátor-nak lennem.

A legjobban az fáj, hogy nem mondtam el Dominiknak már az elején, hogy mit érzek. Nem harcoltam azért, hogy együtt legyünk. Belenyugodtam, hogy ez szabály és kész, nem küzdöttem, pedig kellett volna. Rá kellett volna beszélnem a tök fejét arra, hogy próbáljuk meg. De nem tettem. Egész életemben ott volt mellettem és a legfájdalmasabb az, mikor ott van a közeledben a Szerelmed, de nem érintheted meg, nem mondhatod el, hogy mennyire szereted. Bele lehet őrülni, és talán velem is ez történt, hiszen csak egy őrült képes arra, amit Én tervezek.

Kereshetek és mondhatok mentségeket, de erre nincsen feloldozás. A katolikusok és reformátusok valamint a legtöbb vallás úgy van vele, hogy Isten akadályokat gördít elénk és figyeli, ki, hogyan vészeli át. Én úgy vélem, hogy sok akadályt kaptam és nem bírnék ki még egyet.

Azt is mondják a keresztények, hogy az élet ajándék, melyet csak az vehet el, aki adja nekünk. Tehát Isten adta, Ő is veheti el, mivel az ajándékot nem illendő visszadobni, de én mégis megteszem. Ha ez az élet, hogy szenvedjek, és csak néha-néha köszöntsön rám a bol-dogság, szeretet, akkor inkább nem kérek belőle.



Miután befejeztem az egy évem elmesélését, kihúztam a tőrt a bőrtokból, ami az övemre volt csatolva. Ahogyan a kezembe került megcsillant rajta egy napsugár. Néztem, ahogyan körül vesz a nap ragyogó fénye. Láttam, de nem éreztem, csak egy dologra tudtam gondolni. Arra, hogy találkozok Anyuval és Dominikkal. Arra, hogy ott nincsenek szabályok, ott elmondhatom neki, mennyire szeretem, s többet nem fog elhagyni, mivel onnan nincs kiút. Egy olyan világba fogok kerülni, ahol velem vannak és minden olyan lesz, mint itt. Nem is lesz olyan, sokkal jobb lesz.

Reménykedve, vágyakozva és boldogan vágtam el a nyaki ütőeremet.

Éles fájdalom hasított végig a testemen és most már éreztem a nap simogatását. Nem csak láttam, hanem éreztem. Éreztem az alattam elterülő nedves fű tapintását, ahogyan leha-nyatlok, mivel elveszítettem az erőmet. Éreztem az erdő illatát, a vér szagát. Minden kitisztul és újra az voltam, aki régen, de már nem volt visszaút és nem is menekültem, hagytam, hogy a sötétség elnyeljen.

Az utolsó egy évemben kívülről néztem magamat és nem éltem, hanem vegetáltam, de halálom utolsó pár pillanatában újra éltem és nem féltem a következményektől, mert tudtam, hogy kik várnak a túl oldalon.




The End

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése