Vérszomj

Brixi Waneeey pályázatára írt novellája

Vérszomj






„Egyszeriben elöntött a düh. Nem is dühös voltam, hanem gyilkolni tudtam volna a harag-tól. Reményvesztett kétségbeesésem teljesen elpárolgott. Halvány, vöröses fény világította az előttem álló sötét alakokat, és abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, mint beléjük mélyeszteni a fogaimat, letépni végtagjaikat, és halomba hordani, hogy elégessük őket. […] Az ajkam automatikusan felhúzódott, és a torkomból halk, vad morgás tört elő, ami egészen a gyomrom mélyéről indult.”

(by: Stephenie Meyer – breaking dawn)





Két hét. Nem sok idő egy olyan lénynek, ami örökké él. Vagyis addig, amíg valaki le nem szúrja egy karóval, esetleg le nem vágja a fejét. Ezzel ellentétben számomra ez a két hét olyan, mintha két év telt volna el. A legrosszabb, hogy még rengeteg időt kell így „leélnem”. Legrosszabb esetben az örökké valóságot.

Két héttel ezelőtt nemes embereket védtem olyan szörnyetegtől, mint amilyenné én is váltam. Soha életemben nem akartam ilyen lenni. Régebben úgy gondoltam, hogy inkább meghalok, mintsem striga legyek. De az életembe belecsöppent egy lány, aki elnyerte a szí-vemet. Miatta nem vetettem véget ennek a bizarr létezésnek. Bízok benne, hogy egy napon még találkozok vele, s elmondhatom, hogy mennyire szeretem. Néhányszor elmondtam neki, de kevésszer, és mielőtt eltávoznék erről a világról, még egyszer utoljára szeretném tudatni vele, hogy mennyi mindent jelent számomra. A legjobb az lenne, ha ő vetne véget ennek a létezésnek. Ha az ő apró, de erős kezei szúrnák az ezüstkarót a szívembe, ami megszűnt do-bogni, mikor átváltoztatott Jill. Azon a napon nem csak a dobogás szűnt meg a mellkasomban, hanem a lelkem egy darabkája is elveszett.

Régen, mikor még én is mora testőr voltam – egy kiváló dampyr az elsők között, úgy véltem, hogy aki stirágává változik, az teljes mértékben megváltozik. De én nem változtam. Vagyis a bőröm hófehér lett, s a szemeim vörösek, de velem nem ez történt. Tudom mi a he-lyes, éppen ezért még nem öltem sem morát, sem embert és sem dampyrt. Valószínűleg azért, mert a kín és szenvedés - ami a szívemet nyomja életem szerelme elvesztése miatt, a vérszom-jat szinte nem is érzem. Na, jó ez nem teljesen igaz. Ott lappang bennem, mint minden tár-samban, és kínoz. Egy vadállat van bennem, ami gyilkolni akar, s tombolni, de én ketrecet raktam köré. Nem ölök meg senki sem, mert ha egyszer az én barna szépségem megtalál, akkor büszkén állíthatom, hogy van kiút. Ő is olyanná változhat, mint amilyen én vagyok, s együtt folytathatjuk ezt a létezést ebben a világban. Persze, el kéne bujdosnunk, de legalább együtt lennék.



- Hé, Belikov! Lenyugodott a nap, ideje vadászni – vigyorgott rám Jill. Igen, tudtam, hogy eljött az éjszaka, és itt az ideje csillapítani a vérszomjat. A lelkem eldugott részén ott őrjöngött a vadállat a friss vérért. Vettem egy mély levegőt, és felültem a hideg betonon, ami alvó-helyként szolgált egy poros pincében.

- Megyek, Jill! – feleltem halkan. Egy szőke hajú striga volt, aki önként változott át. Őt csábí-totta az öröklét, velem ellentétben. Eleinte rendkívül dühös voltam, hogy ezt tette velem, s le is téptem volna a fejét, de szükségem volt rá, hogy tanítson.

- Tudom, nem tetszik ez a striga lét, de ez van! – vont vállat könnyedén, majd elindult felfelé. Követtem, s körbenéztem, hogy a többiek itt vannak-e, de már senki nem volt a dohos helyi-ségben, csak mi ketten.

- Te könnyen beszélsz – dünnyögtem az orrom alatt, miközben felmentünk a lépcsőn. A szí-vemet és tüdőmet nyomta a fájdalom. Próbáltam kizárni a fejemből a szép barna íriszt, sötét bőrt, valamint a selyemnél is lágyabb hajfürtöket, s a vérszomjamra koncentrálni.

A lépcső egy régi háznak a konyhájába vezetett. El volt hanyagolva, s elég rozoga állapotban volt, de éppen ez volt a lényeg. Távol volt az emberektől, egy régi elhagyatott épü-let mellett volt, ahol az idősebbek pihentek. Mi – fiatalok, pedig megkaptuk a penészes, hideg és nedves betonpincét. Ennyit a kényelmes Szt. Vlagyimiri szobámról, s az elhagyhatatlan westend-es könyveimről.



Amint kiértem a friss levegőre megcsapott az éjszakai élet hangja és illata. A szél felém sodorta a tavaszi virágok illatát, én pedig a tüdőmbe szívtam a felpezsdült levegőt. Hallottam az apró állatok szívdobogását, és a tücskök ciripelését. Nappal erős zivatar vonult végig ezen a térségen, így a párás levegő megcsapta az arcomat, s lehűtőt. Mindig is imádtam futni, ezért villámsebességgel száguldottam keresztül az erdőn, egészen a város széléig. Végig éreztem magam mellett Jill lépteit, de nem foglalkoztam vele. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek.

Pár méterre álltam meg egy tóparton, ahol néhány fiatal tábortűz mellett bulizott. A vérük illata egyenként kúszott az orromba, s ingerelte a ketrecbe zárt fenevadat, ami bennem tombolt. Egyre jobban telepedett rám. Ölni akart, de nem egyszerűen kiszívni a vérüket, ha-nem cafatokra tépni őket, és eljátszani velük, mint kutya a kedvenc játékával. Ez a vérszomj, amivel a fiatal strigák hetente többször találkoznak.

- Hajrá, Belikov! – suttogta Jill. Szavainak köszönhetően visszaröppentem a jelenlegi helyze-tembe, és a kiváló érzékszerveimnek hála észrevettem, hogy több hozzám hasonló lopódzott körénk a fák takarásában. A halásomat kiterjesztettem a fiatal emberek felé, s megszámoltam hány különböző zamatú vért, és szívdobogást érzékelek.

Tizenegy. Tizenegy tinédzser, akiket otthon várnak, akiknek barátaik vannak, s talán szerelmesek. Tizenegy gyerek fogja elveszíteni az életét. Én eddig senkinek nem szívtam ki az összes vérét, de a „társaim” nem olyanok, mint én. Bizony, ők elintézték, amihez nekem nem volt „lelkem”.

Lélek, horkantam fel gondolatban. Azt a lelkemet óvom, ami réges-régen elveszett. Pontosan két hete, mikor elhagytam életem szerelmét. Az én szédült, eszelős szépségemet. Még mai napig hallom, ahogyan a nevemet kiabálja, s be akar jönni utánam, hogy megmentsen. De nem engedték, és milyen helyesen tették! Tudom, hogy jó döntést fog hozni, s eljön értem, majd végez velem.

A fájdalom csak nőt, de a vérszomjam is vele gyarapodott. Hiába volt elviselhetetlen a kín, mikor ennyi zamatos étel van előttem. Száműztem minden gondolatomat az én drága Ró-zámról. Nem akartam bemocskolni az emlékét azzal, hogy evés közben velem van. Száműztem a tudatom mélyére, hogy vadászat után, újra el tudjak merülni a tiszta boldogságban, amit nyújtott nekem abban a kevés időben, míg együtt voltunk.

A szörnyeteg részem vágyaira fittyet hányva gyorsan odaszaladtam az egyik lányhoz. Félre billentettem a fejét, aztán a nyakába vájtam a fogaimat. A vér, szinte bombaként robbant a számban, s terjedt szét a testemben. Hevesen szívtam a meleg fémes ízű nedvet, amit még mindig pumpált a lány szíve. A vadállatom szép lassan visszahúzódott, aminek köszönhetően körül tudtam nézni. Még mindig csüngtem a lány artériáján, de már lassan ittam az utolsó pár kortyot, amit megengedhettem magamnak.

A többi tíz fiatal már darabokban hevertek a tábortűz körül. Végtagok és ízületek al-kottak szőnyeget, miközben a többi strigák szabadjára engedték vérszomjas énüket. Becsuk-tam a szememet, s próbáltam kizárni a vörös tekinteteket, amelyek az állatias vonások közepén helyezkedtek el. Szörnyűek voltak, éppen ezért - míg így sem, hogy közéjük tartozok – nem bántam meg, hogy jó párat végleg kiiktattam azon a végzetes napon.

Az áldozatom szíve lassult, s már vér sem keringett annyi benne, így óvatosan a földre helyeztem. A bennem szunnyadó vadállat jóllakottan dőlt hátra, de még mindig morcos volt, amiért nem az ő módszereit választottam.

- Öld meg! – utasított Jill. Ránéztem, és biztos voltam benne, ha még mindig dampyr lettem volna, azon nyomban letéptem volna a fejét. A fogai megnyúltak, száját, s arcát vér borította, míg szemei állatias gyilkolni vágyásról árulkodtak. Bármit megadtam volna, csakhogy visz-szakapjam a régi életemet. Rózát szerettem volna… nem akartam volna ölelni, csókolni, és elmondani neki minden másodpercben, hogy mennyire szeretem. A testem sajgott a gondolat-ra, hogy soha nem fog megtörténni. Ő utál engem, és valószínűleg csak a halált fogom tőle kapni, ha valaha találkozunk.

- Nem – morogtam undorodva, majd megfordultam, s a tó mentén addig szaladtam, míg elég távol nem voltam ahhoz, hogy ne halljam a strigák evési hangjait. Név szerint a csontok töré-sét, izmok recsegését, ami leginkább arra emlékeztet, mikor eltéped a papírt. Jah, és a cuppogó hang, ami a vérivással jár, és a marcangolás, ahogyan darabokra cincálják azt a tizenegy fiatalt.

Leültem egy sziklára, s néztem a fekete vizet. Hála az éjjeli látásomnak tökéletesen észleltem egy levelibékát, ami felúszott egy tavirózsára, hogy belebrekegjen az éjszakába. A jövésének köszönhetően a víz felkavarodott, s körkörös hullámok terjedtek szét. Figyeltem az apró teremtményt, miközben próbáltam elfelejteni azt a boldogságot, amiben részem lehetne. Minden vadászat után, sőt, minden éjszaka keresek egy nyugodt helyet, és újra meg újra át-gondolom mi mindent hozott az életemben Rosemarie Hathaway.



Az egész úgy indult, hogy a Szent Vlagyimir Akadémiára mentem miután elvesztettem a védencemet, Ivan Zeklost. Rettentően fájt az elvesztése, és hibásnak éreztem magamat, még akkor is, ha kimenő napomon történt. Nem lett volna szabad szem elől tévesztenem! Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes még egy mora védelmezésére, amíg nem jutok túl ezen a „lelki válságon”, így az Akadémiára mentem.

Eleinte minden remek volt, de Kirova igazgatónő megkért, hogy kutassam fel Rose-t, aki egy éve megszöktetette a legjobb barátnőjét. A gond az, hogy az a barátnő Vaszilisza Dragomir, az egyik legnemesebb mora család utolsó sarja. Egy évig sikerült rejtőzködniük, ami önmagában kész csoda volt. Portlandben bukkantunk rájuk, s figyeltem őket pár napig. Rose nem éppen volt körültekintő, de a korához képest és kevés tudásával, vigyázott a hercegnőre. Hamar feltűnt kettőjük között a kötelék, így már biztos voltam benne, hogy Rose nem egy átlagos testőr. Elvégre az anyja is a legjobbak között van, kétség kívül örökölte a tehetségét.

Egyik éjjel elkaptuk őket, és visszavittük mindkettőt a Szent Vlagyimir Akadémiára. Az iskolában sokat füleltem, mikor megtudtam, hogy mi lesz a feladatom. Kíváncsi voltam, hogy a diákok beszélnek-e a két szökevényről, és néha szóba is jöttek. Nem voltam megle-pődve, mikor Vasziliszát magasztalták, míg Rose-ról úgy beszéltek, akár egy ribancról, vi-szont, ha a harci tudásáról volt szó, akkor tisztelet és félelem csendült a hangjukban.

Az úton próbáltam beszélni vele, de hasztalan volt, így feladtam. Az igazgatónővel való találkozás nem sikerült valami jól, ugyanis egy kisebb vitának köszönhetően külön órákat kellett adom neki. Minden mondatot újra levetítettem magam előtt, s Rose vonásait, amik harciasak voltak. Rendkívül bátor volt, de ezen kívül nagyon erős is, valamint ostoba. De is-mételem nagyon bátor. Soha nem találkoztam még ilyen vadóc, mégis komoly lánnyal. Tudta, hogy mi a kötelessége, és soha nem ő volt az első, hanem a morája.

A testőrtanoncok első szabálya, hogy Ők az elsők. Róza mindig ezt tartotta szem előtt, amivel kiérdemelte a tiszteletemet. De nem csak ezzel, hanem azzal is, hogy bármit mondtak neki, alázták meg és bántották, ő emelt fővel viselte. A legrosszabb az volt, mikor elhíresztel-ték róla, hogy vérszajha. Legszívesebben egyenként téptem volna le a fejüket a mocskoknak. Valószínűleg Rose is így gondolta, de nem tette meg. Ha megtette volna kicsapták volna, és nem tudott volna Lizzára vigyázni, így tűrte, amit kellett.

A különedzések alatt, s egyéb helyzetekben szép lassan elnyerte a szívemet. Másokkal ellentétben ő rögtön belém látott. Neki nem volt nehéz megnyílnom. Önmagam adtam, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok, sőt belém szeretet. Hogy én mikor döbbentem rá, hogy szeretem? Talán akkor, mikor leesett arról a padról.

Egy hónapja volt már az Akadémián. Szorgalmasan eljárt napi kétszer az edzésekre, és egyre kevesebbet nyafogott. Vaszilisza el szeretett volna menni, vásárolni, így elvittem Rose-t terepgyakorlatra. Kiváló munkát végzett, egy pillanatra sem terelődött el a figyelme a felada-táról. Éber volt, és tettre kész. Úgy gondoltam, hogy megérdemel egy kis ajándékot, ezért mikor megállt Lizzával egy ékszeres boltnál besurrantam egy smink boltba, s villámgyorsan megvettem neki azt a szájfényt, amit annyira szeretett. Napok óta mondogatta, hogy mennyire fogyóban van, én pedig gondoltam meglepem eggyel. Hát, igen valószínűleg már akkor is szerelmes voltam belé, csak nem mertem bevallani.

Szóval, akkor tudatosul bennem tökéletesen, mikor visszatértünk a vásárlásból. Rose úgy gondolta, hogy az iskolai padokon sétál végig Lizza mellett. A probléma az volt, hogy senki nem gondolta, hogy az a fa elkorhadt, így Róza egy hatalmasat esett. Teljesen kétségbe-esettem, persze ezt nem mutattam ki. Az ölembe vettem, s elszaladtam vele a sürgősségire.

Még mindig borzalmas arra a pár órára gondolnom, amíg eszméletlen volt. Ültem az ágya mellett, és néztem a selymes haját, ami szétterült az arca körül. Vonásai nyugodtak vol-tak, nem tükröződött rajtuk az a vidámság, ugyanakkor komolyság is. Akkor jöttem rá, hogy miért voltam annyira dühös Jesse-re, mikor rajta kaptam őket. Bemeséltem magamnak és Rose-nak is, hogy azért volt, mert féltem a hírnevét. Hiszen, egy ilyen tehetséges dampyr, aki híres testőr lesz, nem engedhet meg magának ilyet, de ez csak egy ok volt. A másik – a túlsúlyosabb az volt, hogy féltékeny voltam. Míg én a tanára vagyok, s számomra tiltott gyümölcs, szörnyű volt arra gondolni, hogy valakinek nem az, s érintheti úgy, amire még csak vágyakozni sem merek.

Akkor jöttem rá, hogy ő már kész nő, és én életemben először féltékeny vagyok. A baj az volt, hogy nem csak a tanára voltam, nem csak hét évvel idősebb, de még ugyanannak a morának voltunk a testőrei. Mindenféle szempontból tiltott volt, mégis vágytam rá. Az az el-lenszenv, amit éreztem iránta eleinte a gondatlansága miatt, szertefoszlott. Átalakult egy mély érzéssé. Nem tudom Róza, hogyan élte meg, de szerintem ő is hasonlóan.

Az érzelmeimet eltemettem, viszont jött Vicktor a megbűvölt nyaklánccal. Egy olyan bűbájt bocsátott rá, hogy ne tudjunk ellenállni az ösztöneinknek, jelen esetben annak, hogy a vágyainkat kiéljük egymással. Már majdnem beteljesült a szerelmünk, mikor levettem róla az ékszert, s vége lett mindennek. Elszaladtunk megmenteni Vasziliszát a nagybátya karmaiból. Nagy galibák kerekedtek ki, de végül minden rendbe jött. Rose ugyan félig ájult volt, mikor megbeszéltük a varázslatot, de megértette, amit mondtam. Elmondtam neki, hogy szeretem, de nem lehetünk együtt.

Még most is, ha eszembe jut a bágyadt tekintete, és ahogy követeli az igazságot, hogy akarom-e. Legszívesebben közöltem volna vele, hogyan kérdezhet ilyen butaságot?! Hiszen, ő a legcsodálatosabb lény a világon, akivel valaha találkoztam. Okos, gyönyörű, bátor és még számtalan egyéb. Napestig sem tudnám elsorolni, hogy mennyire különleges. De helyette próbáltam diplomatikus lenni, ami nagyon nehéz volt. Annyira aggódtam, hogy komolyabban megsérült, hogy kis híján rohantam az orvoshoz. Róza érzései egyértelműek voltak az irá-nyomba, még akkor is, ha nem mondta ki nyíltan.



Az idő szép lassan haladt előre, míg mi egyre többet voltunk kettesben. Az első vizs-gája, mikor kettesben mentünk. Nem sokat beszéltünk, de a másik jelenléte elég volt. Nem volt szükség szavakra, csak a tudat, hogy a másik felünk ül mellettünk. Kellemes volt, egészen addig, míg el nem értük a célunkat. A hely ahol lett volna Rose vizsgája striga támadás kö-zéppontja lett. De ez még csak a kezdet volt!

Több támadás is érte a nemesi családokat, így az Akadémia elvitte az összes tanulót és alkalmazottat egy sítúrára, ahol jelen volt Tasa Ozera is. Régen jóban voltunk, s elég közel kerültünk egymáshoz. Úgy éreztem, hogy vele elfelejthetem Rose-t, és bele szerethetek. Hi-szen Tasa egy igen erős, határozott mora nemesi nő, aki mellékesen eléggé megkedvelt. A túra végén felajánlotta, hogy menjek vele, legyek a testőre, és a szeretője is. Egy ideig gon-dolkoztam, de valahányszor eszembe jutott Róza, rájöttem, hogy nekem csak ő kell, és senki nem tudja feledtetni velem a harcias tanoncomat.

Annak az időszaknak a legszörnyűbb eseménye az volt, mikor egy striga csoport elra-bolta Rose-t, és még három társát. Ketten elmenekültek, míg egyikük meghalt. Az én drága Rózám pedig bosszúból megölte mind a két strigát. Szörnyen összetört, de hiszen mindegy, hogy mit ölsz meg a gyilkolás az gyilkolás. Tudtam, hogy soha nem fogom látni a szemeiben a gyermeki ártatlanságot, ami egyik vonzó tulajdonsága volt a többi ezer mellett. Ennek ellenére még érettebb és komolyabb lett, ami miatt csak jobban tudtam csodálni.

Az idő telt, s egyre nehezebb volt elviselni, hogy olyan közel van, mégse lehetünk együtt. Sajnos, sok olyan dologba keveredett bele, amivel a sírba tudott kergetni. Huszonnégy év alatt nem aggódtam annyit, mint a vele eltöltött pár hónap alatt. Legszívesebben magamhoz láncoltam volna, s soha el nem engedtem volna, de nem tehettem. Így próbáltam vigyázni rá, amennyire tudtam anélkül, hogy bárki is észrevenné. Nehéz volt, nagyon nehéz. Minden alkalomkor meg kellett játszanom a rideg tanárát, holott a két karomba zártam volna, s védtem volna meg mindentől, ami rá vár. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszünk Lizzának jó testőrei, mivel Rosért jobban aggódok, mint bárki vagy bármi másért, ezen a bolygón.

Az átváltozásom előtti napon végre beteljesült a szerelmünk. Fantasztikus élmény volt. Több nővel is volt már dolgom, de egyik sem hasonlított rá. Nem csak a testünk olvadt eggyé, hanem a lelkünk is. Mielőtt ez bekövetkezett volna számtalan esemény történt. Köztük volt az is, mikor elmentünk Vicktor Daskov tárgyalására.

Két napot töltöttünk ott, és a repülő felszállása előtt Rose és Lizza elmentek egy jós-nőhöz. Utánuk mentem, mert már csak rájuk vártunk. A nagymamám is jósolt, így nem mond-tam nemet, mikor az idős asszony felajánlotta.

A jóslatom egyszerű volt: El fogod veszíteni, ami a legértékesebb számodra.

Számomra a legfontosabb egyértelműen Róza. Mikor meghallottam tudtam, hogy Rose elvesztése lesz. Nem akartam elveszíteni. Bármit odaadtam volna érte, csak mindig mellettem legyen, erre itt tartok. Egy patak mellett lévő sziklán ülök, s folynak a könnyeim, amik vérből vannak. Siratom az életet, amit elveszítettem, de legfőképpen az én egyetlen Szerelmemet, Rózát.



- Hé, Belikov! Pirkad, jó lenne meghúzni magunkat! – csendült fel mögülem Jill hangja. Só-hajtottam egy nagyot, és letöröltem a fémes nedvet, ami beterítette az arcomat.

- Megyek – feleltem halkan, aztán felálltam. Vetettem egy utolsó pillantást a békára, ami bre-kegett egyet, majd visszament a vízbe.

Jillre ügyet sem vetve, megfordultam, s elkezdtem szaladni a házhoz. Egy dolog miatt nem maradtam a napon, az pedig Rose. Tudom, hogy eljön értem, hogy ő maga végezzen ve-lem. Másra sem vágyok csak erre. Persze, van egy másik megoldás, miszerint olyanná változ-tatom, mint amilyen vagyok, de ő soha nem menne bele. Mindenesetre, ha végre megtalál, akkor felajánlom neki, ha nem vállalja ezt a szörnyű létet, akkor megöl. Ha valakinek karót kell szúrnia a szívembe, akkor az ő legyen az. Már régen a kezébe adtam, még mikor dobogott, hát vessen ő véget neki.

Bánatosan leszaladtam a pincébe, és elfoglaltam a helyemet. Senki nem szól hozzám, s én sem beszéltem senkihez sem.

Felnéztem a plafonra. Lelki szemeimmel magam elé képzeltem az én egyetlen Rózámat, s úgy vártam a napfelkeltét. Felidéztem a mosolyát, az éjszakát, mikor egyé váltunk, és tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni.

A nap felkelt, én pedig közeledtem az öntudatlan állapot felé, de mielőtt megtörtént volna hallottam az emlékezeteimen keresztül, ahogyan azt mondja: Szeretlek, Dimitrij!

- Én is szeretlek, Róza! – suttogtam mosolyogva, aztán az első napsugárral mély álomba merül-tem.



„– Te hívtad őket? – érdeklődött Richard.


– Nem – válaszoltam.


– A vér vonzotta őket ide – magyarázta Dominic.


A vámpírok közben beértek a szobába. De ezúttal nem engem néztek. A vért fixírozták, rá-adásul abban a pillanatban valami fellobbant bennük, amikor megpillantották. Megéreztem. Az éhség. Üres volt az agyuk, de a vérszomj mégis bennük maradt.


Damian zöld szeme mohón tapadt a tálra. Szép arca megnyúlt, és primitív, bestiális kifejezést öltött.”

(by: Laurell K. Hamilton: Anita Blake 06. – Gyilkos Tánc)