Álom és valóság

Brixi Join pályázatára írt novellája :)

Álom és valóság






„ A boldogtalan számára a legkeservesebb az ébredés; az érzékek szunnyad-nak, a gondolat megpihen, a gondok tovareppennek, s akkor hirtelen vad erővel tör rá a sors minden keserűsége, hogy csaknem összeroppan belé.”

( by: Donatien Alphonse Francois de Sade )



Sandra Jonsonnak hívnak. Semmi különleges nincsen ebben a névben, de mégis ezt a nevet mindenki ismeri az iskolámban, sőt, minden középiskolában. Hogy mivel érdemeltem ki ezt a hírnevet? A válasz igen egyszerű. Nem kellenek különösebb praktikák, csak elegáns meg-jelenés, szexi kisugárzás és tudás. Ha ezzel a három tulajdonsággal rendelkezel, akkor te is kiemelkedő fiatal lány leszel. Nem egy szürke kisegér a több száz tanuló közül, akik ugyanabba az intézménybe járnak, ahova te is, hanem egy olyan lány, akire mindenki hasonlítani akar. Ez van velem is. A fiúkat az ujjaim köré csavarom; mély dekoltázsommal, hosszú lábaimmal, és kecses alkatommal. A tanáraimat pedig az eszemmel varázsolom el. Hát, igen az élet mesés. Csupa-csupa habcsók, ami édes.


Most éppen Whitney High School iskola padjait koptatom, ami a harmadik legjobb középiskola Amerikában. Rengeteg barátra tettem szert abban a két évben, mióta idejárok. Melegség és büszkeség tölti el a szívemet, valahányszor arra gondolok, hogy tizenhét éves koromra sikerültek azok a dolgok, amikről mások még álmodni sem mernek. Hiszen, sikeres vagyok. Nem csak népszerűséggel, és őszinte barátokkal, hanem hírnévvel is rendelkezek. A nevelőszüleim egy filmcég tulajdonosai. Mindig is ki akartam próbálni magamat ebben, s Chelsea valamint Richard meg is engedték. Nos, első próbálkozásra kitűnt, hogy mennyire tehetséges vagyok benne, így sorra kérnek fel szerepekre. Persze, nem főszerepekre, hanem sorozatokba meg filmekbe mellékszereplőként. De, hé! Az is valami!






- Mis. Jonson, kérem, fáradjon ki, és olvassa fel a házi dolgozatát! – szólított fel Mr. Merner. Húszas évei közepén járt, s irtó helyes pasi. Körülbelül száznyolcvan centi magas. Én százhet-venöt vagyok, így ha magas sarkúban tipegek, akkor észre se lehet venni a különbséget. Hogy miért fontos ez? Azért, mert az irdalom tanárom - aki csillogó mélybarna szemekkel, és sötét szőke félhosszú hajjal rendelkezi - a pasim, akit imádok és szeretek. Jó tudom ez etikátlan meg minden, de nem tudok ellene tenni. Barbie-hoz hasonló életemben nekem Robert Merner a Ken barbie figurám. Persze, iskolából senki sem tudja, kivéve a legjobb barátnőmet, Nicole-t. Ő az egyetlen, akiben megbízok annyira, hogy elmondtam neki. Rajta kívül senki sem tudja, és eléggé furcsállják, hogy szingli vagyok, de szerencsémre rá tudom fogni a sok tanulni valóra, s az időhiányra.


- Máris, tanár úr! – feleltem mosolyogva, aztán megfogtam a lapomat, és kisétáltam a tábla elé. Míg a padok között sétáltam szemügyre tudtam venni Rob öltözékét. Egy fekete izom pólót viselt, ami kihangsúlyozta kockás hasát. Erre rávett egy világos színű inget, amit függőlegesen zöldes árnyalatú halvány csíkok díszítettek. Az utam rövid volt, s a kidolgozott felsőteste elvonta a figyelmemet, így már nem volt időm megnézni, hogy milyen nadrágot választott.


Mikor kiértem; szembefordultam a húsz gyerekkel, akikkel egy osztályba jártam. Iga-zából huszonhat a létszám, csak éppen influenzajárvány van, ezért sokan otthon pihennek, míg mi itt dekkolunk. Személy szerint én nem bánom, mert a tudás az nagyon fontos, de néha mu-száj lazítani. Kemény év áll a hátam mögött. Többnyire tanulmányi versenyek, és európai ta-nulmányi utazások. Talán ezért is jöttem össze az irodalom tanárommal. Ezeken az eseménye-ken Robert mindig velem volt, és segített a színészetben. Szóval, Ő mindig ott volt. Nem nagyon volt időm korombeli srácokkal ismerkedni, vagy akiket ismerek vagy foglaltak, vagy idióták.


- A görög dráma – olvastam fel a címet, majd folytattam a műelemző fogalmazásomat, ami körbeöleli a görög drámát, valamint a Thébai mondakört. - A szemben álló társadalmi cso-portok küzdelméből adódó összeütközések sorozata tudatosította az örökös változás gondolatát, a biztonság, az állandóság hiányának élményét. Ez a világszemléleti fordulat is hozzájárult ah-hoz, hogy a Kr. e. 5. században a dráma lett a görög irodalom vezető műneme…






Az írásom össz-vissz másfél oldal volt, így körülbelül öt percig volt enyém a „színpad”. A végén mindenki mosolygott, s kaptam egy tapsvihart. Vigyorogva hajoltam meg a közönségem előtt, majd sétáltam a helyemre. Robert megdicsérte a munkámat, s beírta az ötösömet. Utánam egy másik barátnőm – Loretta következett, aki barna rövid hajjal, és kék szemekkel rendelkezik. Kedves és aranyos lány, valamint okos. Mondjuk mindenki elmés ember, aki idejár, hiszen ez Amerika harmadik legjobb iskolája!


Az óra felében az írások felolvasása ment, aztán áttértünk a verselemzésre. Akire nem került sor az majd következő órán érdemli ki a figyelmünket. Az utolsó húsz percben egy na-gyon szép szerelmes verset „boncolgattunk”, s írtuk le a tulajdonságait. Robert az utolsó öt percben kiadta a következő házi dolgozat témáját, ami nem más lesz, mint verselemzés. A görög drámai esszével ellentétben, ezt beadásra kell megírni, és határidőre, ami két hét. Jah, és nem ad haladékot! Őszintén szólva egyetértek vele, ugyanis egy versről nem nehéz írni két A/4-es lapot két hét alatt. Aki nem képes erre, az rossz helyen jár!






A kellemes órának a hangos csengő vetett véget. Mindenki élvezte Rob óráit, így saj-nálkozva szedtük össze a cuccainkat. Az iskolából még hátra van hat órám. Nem lesz vészes, mert egy nyelvtan, történelem, matematika, idegen nyelv, informatika és fizika vár rám. Ezek mind könnyűek, talán az utolsó okoz majd némi problémát. A tanár egy felfuvalkodott hólyag, akit senki sem szeret igazán, de hát ez van! Nem lehet annyira tökéletes az élet.


- Hé, Sandra! – hallottam meg a köszönést egy mély hangtól. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki áll mögöttem.


- Szia, Georg! – mosolyogtam rá a szemüveges, és szeplős srácra, aki egy fejjel magasabb nálam. A szokásos fehér ingjét és barna mellényét viselte, valamint egy koptatott farmert. Hát legszívesebben adtam volna neki pár öltözködési tanácsot, de ki vagyok én, hogy beleszóljak mások kényelmébe?!


- Nagyon tetszett a fogalmazásod – nézte zavartan a padlót, mire én egy kicsit elpirultam. Ő volt az egyetlen vetélytársam ebben az iskolában. Kétségkívül mindenki nagyon okos, és ér-telmes, de Ő és én különösen azok vagyunk. Együtt járunk versenyekre, s ha nem én nyerek, akkor Georg. Szóval, ez tőle tényleg nagy bók!


- Köszönöm szépen – válaszoltam halkan, majd felvettem a táskámat.


- Sandra, jössz már? – kiáltott oda Nicole az ajtóból.


- Persze – feleltem rögvest, aztán eszembe jutott Georg is. – Jössz, te is? – kérdeztem kedvesen, mire döbbenten nézett fel rám.


- Á, nem hiszem, hogy szívesen látnának – lépkedett egyik lábáról a másikra.


- Ugyan, már! – legyintettem félvállról. – Gyere te is! – fogtam meg a kezét, majd kezdtem kifelé húzni.


Nicole furcsán méregetett engem és Georg-ot, de nem tette szóvá. Hármasba sétáltunk el a következő tanteremig, miközben mindenki köszöngetett nekünk. Láttam Georg-on, hogy kicsit zavarban van, így megpróbáltam beszélgetni vele általános dolgokról. Például a dolgo-zatokról, az időjárásról valamint a hétvégi programjáról. Péntek lévén én és Nicole valamint az én szexi irodalomtanárom együtt filmezünk, s beszélgetünk. Ez amolyan hagyomány, mint az is, hogy minden szombaton összejövünk, mi – nagymenők, s csapunk egy hatalmas bulit. Mivel Georg-nak nem volt semmi programja, így Őt is meghívtam.


- Nem hiszem, hogy oda való lennék – mondta zavartan, mikor beléptünk a tanterembe.


- Egyetértek vele – szólt közbe Nicole, mire rosszallóan néztem rá.


- Gyere el, ha nem érzed magad jól, akkor legközelebb nem jössz – vontam vállat könnyedén, majd küldtem felé egy bíztató mosolyt.


- Rendben – válaszolta valamivel nyugodtabban, aztán elindult a helyére, én pedig Nicole-lal elsétáltunk az utolsó padhoz.


- Te komolyan gondoltad, hogy jól fogja magát érezni? – suttogta Barátnőm, mert már meg-szólalt a csengő, s a tanár bármelyik pillanatban bejöhet. De az is lehet, hogy azért mondta halkan, hogy senki se hallja. – Az is elég ciki volt, hogy egy folyosón jöttünk vele!


- Nicole, elég legyen! – sziszegtem rá mérgesen. – Lehet, hogy Georg nem egy topmodell, de rendes és kedves srác, szóval, kérlek, ne bántsd!


- Nem is rólam van szó – rázta makacsul a fejét, mire a vörös tincsei szanaszét repültek körü-lötte. – Hanem a srácokról. A bulikon mindig ott vannak a focisták, és bántani fogják. Pisz-kálni, valamint megalázni.


- Ez nem történhet meg! – feleltem magabiztosan. – Majd én vigyázok rá! – tettem hozzá hal-kan. Nicole szeretett volna mondani valamit, de megérkezett a tanár.






A nap hátralevő részében nem esett több szó Georg-ról. Minden szünetben megtalált minket valaki, és beszélgetésbe kezdett. Bunkóság lett volna elküldeni, így mosolyogva társa-logtunk az éppen aktuális személlyel. A hetedig óránk után hazaindultunk hozzám, ami egy kisebb villa volt. Vagyis nem is volt olyan kicsi. Három emelt, teniszpálya, úszómedence és kemping terület borította a hátsó keretet, míg az elsőt virágágyások. A személyzet három ta-karítónőből, egy kertészből, sofőrből, szakácsból és házvezetőnőből állt. Nekik külön volt egy kisebb ház az udvar bal felén, míg Én és a nevelőszüleim a tágas villában laktunk. Igazából nem nagyon töltöttük be, így nyugodtan hívhattam barátnőimet vendégségbe. Szoba volt bőven.


A földszinten voltak a „közös” helyiségek. Például; nappali, étkező, konyha. Az emele-ten pedig a hálószobák, fürdők és dolgozó szobák.


A pénteki nap mindig szabad az alkalmazottaknak, ezért Nicole-lal közösen készítettük elő a popcornt, valamint minden egyéb cuccot, ami az esti filmezéshez szükséges. Megosztottuk egymással a pletykákat, kiveséztük a pasikat, és még Georg-ról is váltottunk pár szót. Nem igazán akartam belemenni ebbe a témába, amit Barátnőm nem könnyen, de elfogadott.


Robert este nyolcra érkezett meg hozzánk. Szerettem volna egy hosszú csókkal üdvö-zölni, de Nicole-ra tekintettel lévén, csak egy rövid, bár szenvedélyes puszit váltottunk. Barát-nőm, és egyetlen Szerelmem imádják a horror filmeket, ezért úgy döntöttünk nézzük meg az Egy Óra című filmet. Ez az alkotás leginkább a kör című filmhez hasonlít, csak ebben egy olyan lányról van szó, akit egy ház pincéjének egyik falába temettek, s ott halt meg kínok között. Ennek a lánynak volt egy agyi beteg anyja, aki készített egy kazettát, majd átkot mondott. Ha valaki megnézi a kazit, akkor azt a személyt egy órán belül megöli a lánya.


Nos, a filmben megnézi egy szerelmespár, s az idő lejárta után megjelenik a kiscsaj, hogy megölje őket. Ez is egy szokványos horror történet; sikoltozó nő, hőst játszó pasi, valamint hörgő gyilkolni vágyó hulla. Nicole és Robert élvezettel, s borzalommal a tekintetükben figyelték a képernyőt, míg én az unalomtól elaludtam Szerelmem karjaiban. Nem tudom, hogy miért, de engem soha nem fogtak meg az ilyen filmek.






- Drágám, ébresztő! – suttogta Rob a fülembe, miközben egyik kezével az arcomat cirógatta. Álmosan pislogtam fel rá, mikor megszólalt a telefon.


- Nicole, felvennéd? – kérdeztem ásítva, majd ülőhelyzetbe tornáztam magamat.


- Igen, tessék? Halló? Ki van ott? Halló? – kiabált rémülten Barátnőm a telefonba, amivel kiűzte a szememből az álmosságot.


- Mi a gond? – kérdezte Robert, megelőzve engem.


- Nem tudom, hogy ki volt. Csak annyit mondott, hogy egy óra – felelte Nicole gyászos ábrá-zattal.


- Egy óra? – vontam össze a szemöldökömet, és egyikükről a másikukra néztem.


- Ez nem lehet - rázta a fejét határozottan Robert.


- Mi nem lehet? – kezdtem kijönni a sodromból.


- A film, amit megnéztünk. Abban is pontosan így történt – felelte hisztérikusan Nicole, aztán sírni kezdett. – Ez nem lehet! Nem halhatunk meg! – tette hozzá két sírógörcs között.


- Valószínűleg véletlen – mondta sokkoltan Rob.


- Lehet, hogy valamelyik hülye figyelt minket, és most meg akar ijeszteni – álltam fel, s sétáltam Nicole-hoz.


- És ha nem? – nézett fel rám kipirosodott szemekkel. – Mi van, ha tényleg eljön?


- Nem fog! – válaszoltam határozottan, majd átöleltem. – Ez csak egy film volt. Nincs mitől félned!


- Igen, Sandrának igaza van – szólalt meg Robert is, aztán felállt a kanapéról. – Nicole próbálj meg megnyugodni, én addig elmegyek fürödni – tette hozzá még mindig összezavarodva, aztán elsétált az emeletre vezető lépcső felé.


- Nyugi, nem lesz semmi baj! – csitítgattam Nicole-t. Szorosan bújt hozzám, én pedig folyama-tosan halkan duruzsoltam a fülébe. Akaratlanul is a faliórára pillantottam, ami tíz óra öt percet mutatott. Öt perc kellett, míg kiszedtem belőlük, hogy mi a szitu, szóval ötvenöt perc múlva kiderül, hogy jön-e a kislány vagy sem.






***


Tizenegy órakor Rob karjaiban ültem a kanapén. Nicole nagy nehezen megnyugodott, így elküldtem fürödni, míg Robert begyújtott a kandallóban. Szerettem az olyan estéket, mikor összebújtunk, de a meghitt pillanatot tönkre tette a vállunkra ereszkedő nyugtalanság, amit az a hülye telefon kiváltott. Több ötlet is megfogalmazódott a fejemben, hogy miért volt a hívás, és a legkézenfekvőbb az, hogy valaki szórakozik velünk. Minden ismerősünk tudta, hogy mit fogunk nézni. Hát, gondolták most ránk hozzák a frászt. Ami sikerült is nekik!


- Szerinted is, csak egy véletlen egybeesés? – kérdeztem halkan.


- Igen – felelte határozottan Robert, majd megpuszilta a homlokomat. Feszült voltam, és úgy voltam vele, ha valóban itt a vég, akkor halálom előtt élvezzem az utolsó pár percemet. Fel-emelkedtem, s megcsókoltam a piros ajkakat, melyek szüntelenül vonzották a számat.


Rob mohón viszonozta a kezdeményezésemet, így pár perc után, már a felsőm alatt matatott, én pedig a nyakát puszilgattam. Gyorsan, s hatalmas hévvel simogattuk a másikat, valamint csókoltuk minden pontját. A kábulat köde kezdte fedni az elmémet, mikor egy velőt-rázó sikoly szakította meg a csendet, ami körülvett minket. Azonnal lemerevedtünk, majd ijedten néztünk fel az emeletre. Nicole folytatta a sikítást, aztán egy hang se sok, annyi sem volt hall-ható.


- Te jó ég! – suttogtam a sokk határán. Gyorsan felálltam Rob öléből, még mindig a lépcsőt fixírozva.


- Maradj csendben. Én felmegyek megnézni – felelte Robert, és indult, de megragadtam a kezét.


- Én is megyek – néztem mélyen a szemébe.


- Nem.


- De, igen.


- Én vagyok a férfi, így én megyek – mondta ellentmondást nem tűrően, de én csak megforgat-tam a szemeimet.


- De az én barátnőm – válaszoltam makacsul, s megfordultam, hogy elvegyem a két piszkava-sat, ami a kandallóhoz van. – Ez a tiéd – nyújtottam felé az egyiket.


- Figyelj, te maradj itt! Ha valami gond van, majd kiabálok.


- Nem.


- Kérlek – nézett rám a mélybarna szemeivel, én pedig elolvadtam. Némán bólintottam, és figyeltem, ahogyan életem szerelme elsétál. Idiótának éreztem magamat, hogy ennyivel le tud rázni, de soha nem tudtam ellenállni annak a tekintetnek. Néztem, ahogyan óvatosan, minimális zajt csapva indul meg a lépcsőn. A szívem hasadt meg, ha arra gondoltam, hogy neki vagy Nicole-nak bármi baja eshet. Könnyek gyűltek a szemembe, és sírás fojtogatta a torkomat. Hörgő hangot hallottam, amire először azt hittem én tettem, de aztán rájöttem, hogy nem. Valahol már hallottam ezt. Meghűlt bennem a vér, ahogyan feleszméltem honnan ilyen ismerős a hang.


Lassan fordultam meg, és találtam szembe magamat a kislánnyal. A mellemig ért, s fekete hosszú haja a két oldalán lógott egészen a térdéig. Sovány volt, kék színű, de a legrosz-szabb az arca volt. Szemei üresen néztek rám, míg a jobb oldali orcája elrothadt, s különbféle bogarak tanyáztak rajta, amik szaggatták a hús.


- Én vagyok a végzeted – mondta rekedt hangon a kislány. Felemelt egy nagy szamuráj kést, amiről csurgott a kés. Teli torokból kezdtem sikoltani. Megpróbáltam hátrálni, aminek az lett a következménye, hogy elestem, így négykézláb próbáltam menekülni.


- Robert! – ordítottam teli torokból.


- Jövök! – hangzott a válasz, s hallottam a lépteit, de már késő volt. A kislány felemelte a kés, és a hasamba szúrta.



Izzadtan, és sokkolva ültem fel az ágyamon. Körbenéztem a szűk szobában, amin még másik négy lánnyal osztoztam. A ruhámból csavarni lehetett a sós nedvet, a hajamról meg ne is beszéljünk! Fáradtan máztam ki az ágyból, és némán sétáltam el az ajtó melletti szekrény-sorhoz, hogy kivegyem a szürke egyenruhámat. Egy egyrészes ruci volt, aminek a teteje gom-bos volt, és egészen térdig ért a szoknyája.

- Végre, hogy felkeltél – szólalt meg mellettem egy hang.

- Miért? – fordultam az egyik szobatársam felé értetlenül.

- Azért, mert folyton sikoltottál. Próbáltunk felébreszteni, de nem keltél fel – válaszolta finto-rogva.

- Értem. Rosszat álmodtam – mosolyogtam rá zavartan.

- Semmi gong, bárkivel előfordul – nézett rám megértően Nicole. - Menj, zuhanyozz le, én visszafekszek egy kicsit!

- Köszönöm – válaszoltam, aztán kimentem a folyosóra. Egy hosszú tágas rész volt, amiről szobák tömkelege nyílt. Ennek a hosszú egyenes résznek a jobb oldali végén volt a közös zu-hanyzórész. Szomorkásan indultam meg a helyiség felé, miközben elmerengtem az álmomon.

Két éve vagyok bezárva ebbe az átkozott nevelőintézetbe. Ez a hely maga a pokol. Mindig is olyan életre vágytam, mint amilyenről az álmom szólt, leszámítva a végét. Általános iskolában könyvmoly voltam. Számomra sokat jelent a tudás, így szorgalmas voltam, és tanultam. Sokat piszkáltak, és kigúnyoltak, de az évek során megszoktam. Megszoktam a megaláztatást, s a csúfolásokat. Reménykedtem benne, hogy szakközépiskolában más lesz a helyzet. Bíztam abban, hogy ott nem fognak elítélni, vagy legalább lesz egy társaság, akik hasonlóak, mint én, s befogadnak. De nem így lett!

Nem szerettem volna ott is egy stréber lenni, akibe mindenki belerúg. Nem telt bele sok időbe, és megtaláltak a drogosok, valamint a rossz népség. Szerettem volna valahová tartozni, ezért én is mindenben benne voltam. Lopásban, füvezésben, ivásban, és mindenkivel keféltem, aki csak szimpi volt. Nagyon megbántam az akkori tetteimet, de ez mit sem változtat a dolgokon. A szüleim bezártak ebbe a tetves intézetbe, míg be nem töltöm a tizennyolcat. Vagy kikerülhetek innen, ha valaki örökbe fogad. Ez az én nagy álmom!

Arra vágyok, hogy kapjak még egy esélyt, s olyan világban éljek, ahol nem ítélik el azt, ha valaki okos. Szeretnék népszerű lenni, és sok barátot, valamint egy pasit, aki szeret. A múltam sajnos kísért, így itt is elterjedt, miért is kerültem ide. A fiúk egy lotyónak tartanak, így folyton bepróbálkoznak, hiába koptatom le Őket már két éve folyamatosan. A csajok meg le se szarják a fejemet, kivéve Nicole-t. Az álmomból Ő az egyedüli, aki valóságos is. Az én legjobb barátnőm.

Ő azért került ide, mert rossz helyen volt, rossz időben. Nicole is okos lány, és csak egyszer ment el partizni egy olyan helyre, ami tele volt droggal, s egyéb tiltott szerekkel. A tudtán kívül neki is adtak extazit, így mikor a rendőrök kiszálltak, rács mögé zárták. Az apja bíró, míg az anyja ügyvéd, ezért nem engedhettek meg maguknak egy ilyen gyereket. Nicole már három éve van itt. Két hónap múlva itt a születésnapja, és végre kiszabadul erről az isten-verte helyről. A szívem egy része örül neki, de egy másik nem!

Fantasztikus, hogy legalább egyikünk végre élheti az álmait, de nekem még itt kell rohadnom kilenc hónapig. Az őrület szélén vagyok, csak Ő az egyedüli személy, aki tartja bennem a lelket, erre éppen készül elhagyni. Mi lesz velem nélküle? Én nem akarok itt lenni! Ki szeretnék menni a világba, és tapasztalatokat gyűjteni!

Zokogva guggoltam le a rám zubogó víz alatt, s előre hátra dülöngéltem. Pontosan harminchárom hónapja zártak be ide a szüleim, és azóta nem jártam ennek az intézménynek a kerítésein kívül, valamint anyuékkal sem találkoztam. Nem tudok semmit, ami kint zajlik a nagyvilágban. Tizennégy évesen kerültem be a középiskolába, de nem sokáig élvezhettem, ugyanis már az első évem végén bekerültem ebbe a nevelőintézetbe. Minden vágyam az, hogy kijussak innen!

Ma délután jön egy házaspár, akik talán elvállalnák a „nevelésemet”. Tulajdonképpen arról lenne szó, hogy elvinnének, amíg nem töltöm be a tizennyolcat, aztán ha megkedvelnek, vigyáznának rám, míg szükségem van rá. A múltam miatt, nem igazán jöttek még hozzám, ezért némi izgalommal töltötte el tudatomat a tény, hogy van esélyem a kijutáshoz. Van esé-lyem arra, hogy rendbe hozzam a hibáimat, és végre ne csak álmodjak a vágyaimról, hanem meg is éljem azokat!



„Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van.


Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.”

(by: Nógrádi Gábor)