Az új szomszéd

Az új szomszéd

Önbizalom. Ez az az érzés, amit muszáj éreznünk. Az élet tele van nehéz akadályokkal, döntésekkel. Ha nem rendelkezünk egy csipetnyi önbizalommal, akkor nem lesz bátorságunk belevágni az újba. S lehet, hogy életünk legnagyobb hibáját követjük el. A bátorsághoz önbizalom kell, de vigyázni kell rá, mert egy ponton túl átcsap önimádatba, s azzal „elmarunk” magunk mellől mindenkit.



Izgatottság fogott el, ahogyan a nyüzsgő csillogó-villogó aulából beléptem a csendes liftbe. Az ajtók záródásával elhalt az utolsó hangzavar is, ami idáig behatolt a nyugodt gondolataimba. Végre csak az én „hangomat” hallottam, s nem kellett óvatlanul részese lennem egy-egy vitának, vagy kioktatásnak. Hiába halad el az ember lánya közöttük futólépésben, akaratlanul is hall ezt-azt. De most, hogy megszabadultam ezektől békesség fogott el.

Nagy levegővétel közepette, megnyomtam a húszas számjegyű gombot, ami a tetőtéri két lakosz-tály folyosójára vezet.

A kezemben lévő csokoládétorta illata a csomagolás ellenére szép lassan bekúszott az orromba, aztán a körülöttem lévő levegővel lépett kapcsolatba.

A csokoládé édes aromája, és a friss piskóta illatában elmerülve, visszaemlékeztem az első alkalomra, mikor először találkoztam az új szomszéd fiúval.



***

Éppen egy nagy bevásárlásról tartottam haza. A napi átlaghőmérséklet negyven fok volt, így szinte olyan volt lélegezni, mintha forró gőz égetné a belső szerveidet. Egy lépést sem kellett tenni ahhoz, hogy a veríték kiüljön a homlokodra. Ez az az idő, mikor mindenki a jóval hűvösebb szobában pihen, és várja, hogy hűljön a hőmérséklet. Általában én is ezt szoktam tenni, de muszáj volt bevásárolnom, ezért is egy sortot és toppot vettem fel. S vállig érő szőke hajamat magasra felgumiztam, aztán egy csattal rögzítetem, hogy ne lógjon össze-vissza.

A liftbe beérve, leraktam a nehéz szatyrokat, s a hűs csempének döntöttem hátamat, ami a felvonó falait fedték. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és elkezdtem egy zsebkendővel letörölni az izzadság-cseppeket homlokomról.

Az egyik zacskóban helyet kapott két darab franciakrémes, aminek az illatát belélegzem, így könnyebben lenyugodott zakatoló szívem, s átgondoltam a mai teendőket.

Először is hazamegyek a lakosztályomba, és kipakolom a megvásárolt holmikat, aztán a két sütivel átmegyek meglátogatni az új szomszédomat. Már egy hete, hogy beköltözött a mellettem lévő lakosztályba, de a meleg miatt inkább a hűs szobámban töltöttem időmet; filmezéssel, illetve olvasással. Hát igen, hiába apámé az egész szálloda, és hiába pezseg folyton az élet itt, New Yorkban, én inkább maradok a nyugis nappalimba. Hiszen, itt a csend az isteni áldás!



A lift sajnos túl hamar megállt, így két karomnak nem volt elég ideje kipihennie magukat. Apró nyögés kíséretében vettem fel az óriási cuccokat, s léptem ki a fehér folyosóra. A falakon különböző tájképek sorakoztak, amik igen megnyugtatóan hatottak télen, és nem most. Ugyanis mindegyiken meleg nyarat, tavaszt ábrázolt egy-egy eldugott, csendes kis paradicsomban, ahol az élet tökéletes; madarak csiripelnek, és az égbolt soha nem találkozik a zord felhőkkel.

Némán ballagtam a festmények között. A hosszú út kihalt volt, mivel csak két ajtó foglalt helyet a képek között, így az emeleten csak az én és az új szomszédom lakosztálya kapott helyett.

A két karom igencsak megfeszült a nehéz súly alatt, ezért az út felénél – a szomszédom és az én ajtóm közötti résznél -, leálltam pihenni. Ismételten felnyögtem, mikor a szatyrok talajt értek, s a súly eltűnt fájó kezeim közül.

A falnak dőltem, és mélyeket lélegeztem. Élveztem a csendet, s már valahol a nyugalom szigetén jártam, mikor a tőlem balra lévő ajtó nagy robajjal kivágódott. Ijedtemben még lélegezni is elfelejtettem, csak annyi tellett tőlem, hogy zakatoló szívemre tegyem a tenyeremet, s kíváncsian forduljak az események felé.



- Mit nem értesz azon, hogy tűnj el?! – kérdezte ellenségesen egy férfihang. A mély, bársonyos tónus gazdája egy szál törülközőben állt a folyosón, s izmos karja egy törékeny lány könyökét tartotta satuban.

- Kérlek, Adam! – esdekelt a lepedőbe burkolt nőcske. Haja hosszú volt, egészen a derekáig leért, s szög egyenes volt, így gyanítottam, hogy póthaja van.

- Nem! – zengte ellenségesen a férfi, miközben elkezdte a lift felé rángatni – ami a folyosó végében volt.

- De miért? – kérdezte a sírás szélén álló nő.

- Már mondtam! – csattant fel türelmetlenül az izmos pasi, mire ijedtemben ugrottam egy aprót hátrafelé. A jelek szerint nem vett észre, mert még mindig háttal nekem, a lifthez vonszolta a szerencsétlen lányt, s megnyomta a hívógombot, miközben hozzátette: - Az utóbbi két napban csak dugtunk. Elég volt belőled, meguntalak!

A férfi durva hangjától még jobban ledermedtem, pedig azt hittem lehetetlen. Tekintetét ugyan nem láttam, de a lány zokogásából ítélve biztosan hideg és kegyetlen volt, akár a hangja.

- Most menj! – parancsolt a nőre, aztán belökte a felvonóba, ami időközben megérkezet.

- Ad…Adam – szipogta a lány, s próbált kijönni a liftből, de a szomszédom nem engedte.

- Többet ne lássalak! – mondta végszóként a férfi, majd amint a lift ajtó becsukódott elindult visszafelé.



Émelygés fogott el, ahogyan néztem széles vállait, izmos mellkasát. Hányinger kerülgetett a fennkölt járásától és viselkedésértől, ahogyan szerencsétlen nővel bánt. Habár, a csaj sem volt semmi! Én soha nem tudnám magamat így megalázni egy ilyen arrogáns seggfej előtt. Előbb lőnék egy golyót a csinos buksimba, vagy ugornék ki az ablakon.

- Hé, helló! – köszönt rám a törölközős fazon, amivel kizökkentett a mélázásból. – Engem Adam Starknak hívnak! – mutatkozott be egy mosoly kíséretében.

- Nicole Neuw – biccentettem, s a kinyújtott kezére lenéző pillantást vetettem.

- Az apádé ez a hotel, igaz? – kérdezte vigyorogva, és körbemutatott.

- Ühüm – feleltem szűkszavúan, miközben ellenségesen méregettem.

- Öhm, sajnálom az előbbi kis… közjátékot – mondta zavart nevetés közepette, majd végig simított hosszú fekete haján, ami nedvesen tapadt a vállához.

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem attól a lánytól – intettem a felvonó felé, aztán belenéztem zöld tekintetébe, és szó szerint elveztem. Sötét volt, akár a méreg, s legalább ugyanolyan hatást kölcsönzött, mivel a szívem kihagyott pár dobbanást.

Miután felébredtem a sokkból, szemügyre vettem úgy, mint egy férfit, és nem, mint egy mocskos szemétládát - aki kihasználja a nőket, majd elhajítja őket, mint a használt zsebkendőt.

Az arca szögletes volt. Keskeny áll, de legalább két centis ajkak – melyek szüntelen csókra csábítják a női szíveket. Orra kicsit hosszabb és keskenyebb volt a tökéletesnél, de a hatalmas zöld szemektől fel se tűnt az ember lányának. Egyszerűen fantasztikusan nézett ki, nedves bicepszeivel, amik teste minden milliméterén jelent voltak.

- Nos, igen. Talán meg is tenném, ha nem okozott volna annyi problémát – felelte mély hangján. Szépsége egy pillanatra „ledöntött” a lábaimról, de az előbbi eseményekre gondolva, a varázs elmúlt.

- Aham – válaszoltam fintorogva, aztán hajoltam le a szatyrokért.

- Várj, hagy segítsek! – szólt rám. Mielőtt megfoghattam volna a cuccaimat, vagy befejezte volna a mondatot, már a kezében tartotta őket.

- Köszi, de nem kell! – fontam karba a kezemet magam előtt, és néztem vele farkasszemet.

- Mivel itt csak két lakosztály van, nem nehéz kitalálni melyik a tiéd – mosolygott rám gúnyosan, majd elindult a szobám felé.

- Hé! – kiáltottam rá, és a nyomába eredtem. – Hogy viselkedhettél úgy azzal a lánnyal? – rivalltam rá, mikor felzárkóztam mellé. Egy hangocska a fejemben azt ordította, hogy ehhez semmi közöm, meg egyébként is, nem is ismerem, és nem is tartozik nekem magyarázattal, de jelen pillanatban ez a hang nem érdekelt.

- Hát, ez hosszú történet – sóhajtott fel színpadiasan. – De, ha jó kislány leszel, elmesélem neked a franciakrémes evése közben – kacsintott rám, miközben megállt az ajtóban.

- Honnan…? – Néztem rá döbbenten.

- Az a kedvenc sütim. Bárhol, bármikor megérzem az illatát – vont vállat szégyenlősen, s kisfiúsan elmosolyodott, mintha valami szégyenletes dolgot vallott volna be.



***

A lift egy hangos csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztem. Még mindig az emlékeken mosolyogva kiléptem a jól ismert folyosóra, ahol minden kezdődött.

Az eset után késő estig beszélgettünk. Mint kiderült nem is olyan vadállat, sőt, kifejezetten aranyos srác. A két hónap alatt – mióta itt lakik, rájöttem, csak a külvilágnak mutatja ilyennek magát, mert fél a fájdalomtól, mely akkor érheti, ha kinyitja a szívét, és esetleg csalódás éri. Így önimádónak, s kegyet-lennek mutatja magát, de a szíve mélyén érzékeny. Nem is kicsit!

Egyre hevesebben dobogó szívvel, s szapora lélegzetvételekkel lépdeltem Adam lakása felé. Az utóbbi egy hónapban igencsak összemelegedtünk. Szinte minden időnket együtt töltjük; filmezünk, főzőcskézünk, bulizni járunk, s élvezzük egymás társaságát. Akár meleg van, akár hideg minden nap kész főnyeremény vele, mert sohasem unatkozunk, mindig pörög az élet körülöttünk.



Eleinte volt némi „problémám” a bizalommal felé, de az idő haladtával megbizonyosodtam róla, hogy megváltozott. Már nem mutatja magát egoistának és szívtelennek, hanem annak az édes, kedves, okos srácnak, aki ő valójában. Az első egy-két hétben szkeptikusan álltam a barátságunk előtt, ami kialakult. Hiszen, annyi nő veszi körül, valahányszor elmegyünk valahova. No, meg féltem tőle, hogy nekem is olyan sorsom lesz, mint annak a feketehajú lepedősnek. Rettegtem attól, hogy én is megkapom ugyanazokat a szavakat, vagy egy nap, mikor átjövök, egy másik nővel találom az ágyban. De szeren-csére ez soha nem fordult elő, így egy hónap után, beismertem magamnak és neki is, hogy többet érzek iránta, mint barátság.

Ez a folyamat nehezen zajlott le bennem. Főleg azért, mert ő még csak huszonöt éves, én pedig huszonhét. Tudom, két év nem a világ vége, de a férfiak később érnek, mint a nők. Viszont ismételten csak az idő biztosított róla, hogy van olyan érett, mint én, még ha első alkalomkor nem is ezt a benyo-mást keltette. S arra is rájöttem, vagyok olyan jó nő, mint azok, akik folyton körül lengik. Szóval, a kételyeim elszálltak, és a szívem is felengedett a nyomasztó érzések súlya alatt - melyek lassacskán kezdték összelapítani.



Bal kezembe vettem a becsomagolt csoki tortát, majd a jobbal bekopogtam szerelmem ajtaján.

- Jövök! – kiáltott ki Adam, pár másodperc után. Izgatottság kerített hatalmába, mint mindig, ha vele találkozom. Leginkább arra tudnám hasonlítani, mikor a tinik először lesznek szerelmesek. Annyira új, izgalmas, őszinte, szenvedélyes és különleges. Az ember kíváncsi rá, hogy mi sül ki belőle, ezért bátran áll a nyitott kapu előtt, amin ha belép, megtalálja a szerelmet.

Én is így éreztem magamat minden alkalomkor, mikor Adamhez jövök. Mikor itt állok, vagy a karjaiban tart nem félek attól, hogy esetleg a mi történetünk nem Happy Enddel végződik. Olyankor hiszek a mesékben, s az örök szerelemben. Megszűnik minden és mindenki, csak mi ketten vagyunk a boldogság szigetén, mely valahol messze van a csúnya, gonosz világtól.



- Szia! – köszönt mosolyogva az én egyetlenem. Méregzöld szemei ragyogtak az izgalomtól, ami engem is körül lengett.

- Szia! – üdvözöltem én is, aztán odaléptem egy aprócska puszira. – Hoztam sütit! – tartottam fel a bal kezemet.

- Remek – villantotta rám az ezer karátos vigyorát, majd a derekamat átkarolva, behúzott a sötét nappaliba.

- Miért nem kapcsolsz lámpát? – kérdeztem, miközben a bútorok után kutattam, ugyanis időközben becsukta az ajtót, így az egyetlen fényforrás is megszűnt.

- Várj egy kicsit! – kérte lágyan, s elhaladt mellettem. – Ne mozdulj! – utasított, mikor léptem egyet előre.

- Mi ez az egész? Tudod, hogy utálom a sötétséget! – kezdtem el feszengeni. Az izgatottság helyét átvette a félelem – ami apró darabbá zsugorította a gyomromat, s kezdett felkúszni a gerincemen, hideget hagyva maga után. Mély lélegzeteket kezdtem venni, mire megéreztem a rózsa illatát.

Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi ez, mikor felizzott egy gyufaszál, majd a láng elkezdett mozogni, végül megállapodott egy gyertyánál. Hosszú volt, s hatalmas lánggal égett, de fénye igen csekély volt, így úgy hatott, mintha több tíz méterre lenne tőlem.



- Most csukd be a szemedet! – utasított Adam, mély hangján, én pedig fújtatva tettem eleget a kérésnek. – Ne less! – tette hozzá mosollyal a hangjában, aztán újabb gyufa kapott lángra, a hangokból ítélve.

- Nem fogok, de ez olyan gyerekes! – kezdtem panaszkodni – Úgy csinálsz, mintha az őskorban lennénk! Már feltalálták az áramot, szóval, nem kéne ez a gyertyázás! És különben is, nem szeretem a meglepeté-seket! Meg egyébként is, minden tiszta viasz lesz! Persze, ez nyilván nem érdekel téged, de szegény takarítók egy egész napig sikálhatják a szőnyeget! – sorjáztam rá elégedetlenségemet, mikre csak halk nevetés volt a válasz.

- Most lépj előre két lépést, majd nyisd ki a szemedet! – kaptam egy újabb instrukciót.

- Talán, kérlek? – kérdeztem gúnyosan, miközben előre léptem annyit, amennyit kért. Amint elértem a célomat, leguggoltam, s leraktam a tortát a lábam mellé.

- Légszíves – nyomta meg jól a szót – nyisd ki a szemedet!

Örömmel tettem eleget az utolsó kérésnek. Első pillantásra nem fogtam fel, mit is látok pontosan, de aztán az agyam utolérte a látásomat.

Az én tökéletes, hibátlan szerelmem a szoba közepén állt, s körülötte „szív” alakzatban gyertyák égtek. Ez már önmagában csodálatos lett volna, de pillantásom tovább vándorolt a földre, ami tele volt szórva rózsaszirmokkal. Persze, szigorúan csak a gyertyákon belül.



- Túl sok? – kérdezte bizonytalanul, mire rákaptam csodálkozó tekintetemet.

- Egy kicsit – mosolyogtam rá, majd meghatódva hozzá tettem: - De gyönyörű.

Férfias vonásain megjelent a kisfiús mosolya, amit úgy imádok. Én a szívnek a csücskénél álltam, amit egy nagy lépéssel átléptem, majd elindultam felé, hogy végre átölelhessem, de mielőtt elérhettem volna, feltartotta a kezét.

- Várj még! El kell mondanom valamit – sóhajtott fel, aztán megmozgatta a nyakát.

- Oké – feleltem gyanakodva, mert egy hangocska azt súgta a fejemben, hogy most egy bocsánatkérés fog következni, mert valamikor megcsalt. A könnyek marni kezdték szemeimet, gerincemen pedig végigfutott a hideg veríték, melyet a félelem és a csalódás általi fájdalom okozott.

- Nos, Nicole, én nagyon szeretlek! – kezdte, mire egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. – Egész életemben megjátszottam magamat. Önbizalomtól gazdagnak mutattam magamat, és szép lassan átvettem szerepemet, mivel az emberek nem fogadtak el olyannak, amilyen valóban vagyok. Én pedig meg akartam felelni nekik – rázta hevesen a fejét – De jöttél te! Te megláttad bennem az igazi énemet, és azt is megmutattad, hogy eddig milyen szörnyeteg voltam. Melletted újra önmagam lehettem, nem az az elkényeztetett, egoista ficsúr, akit mindenki ismert – mosolygott rám lágyan, aztán végig simított az arcomon.



Döbbenten hallgattam, s kíváncsi voltam, hova akar kilyukadni. A könnyek megeredtek, de már nem a félelemtől, hanem a meghatódottságtól.

- Én is szeretlek – suttogtam két könnycsepp között.

- Ennek örülök, mert így könnyebb lesz válaszolnod a következő kérdésemre – húzta szélesebbre mosolyát, majd elvette kezét, s előhúzott az egyik zsebéből egy dobozt.

- Oh, te jó ég! – szakadt ki belőle, amint felfogtam, hogy mi is következik. Szemeim úgy elkerekedtek, félő volt, kiesnek.

- Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de tudom, mit akarok, és mit érzek. Szeretlek, és ígérem, életem végéig melletted leszek; jóban, rosszban, betegségben, szomorúságban, és legfőképpen boldogságban! Ígérem, hogy a mai naptól minden időmet azzal fogom tölteni, hogy örömöt okozzak neked! – fejezetbe az „esküt”, majd felpattintotta a doboz fedelét, s egy méreg drága arany gyűrű, óriási gyémántkővel kacsintott rám.



Rengeteg gondolat és érzelem cikázott át rajtam. Boldogság, amiért szeret engem, és ennyire ko-molyan gondolja. Megnyugvás, amiért nem egy vallomást kaptam arról, hogy megcsalt, mert ez azt jelenti, nem csinált semmi „bűnöset”. De félelem is, hogy mit várhatunk a jövőtől. Hiszen, hiába töltöttünk minden percet együtt az utóbbi két hónapban, még annyi mindent nem tudunk a másikról. Mi lesz, ha esetleg belekezdünk ebbe az egészbe, s pár nap múlva rájön, megunt?! Az elmúlt két hónap csodálatos volt, de nem tudom, hogy készen vagyok-e még rá, főleg ő. Tudom, mit érzek, és azt is tudom, vele akarom leélni az életemet, de ez vajon elég?



- Nicole Neuw, leszel a feleségem? – kérdezte bársonyos hangján, s belenéztem a méregzöld szemekbe.



Tekintetében csak boldogságot, magabiztosságot és mérhetetlen nagy szerelmet láttam, így az előbbi kérdésre a válaszom, igen. Igen elég az, hogy most tudjuk, mit akarunk, mert itt vagyunk egymásnak, és mindketten a másik után vágyunk. Egy békés, boldog családot szeretnénk, így bármi következzék, mi mindig itt leszünk egymásnak. Soha nem fogjuk megunni a másikat, mert minden nap különleges, amit együtt töltünk.

- Igen! – feleltem hatalmas vigyorral, aztán a nyakába ugrottam. – Igen! Igen! Igen! – kiáltottam boldogan, Ő pedig felkapott, s a gyertyaszív közepén elkezdett velem pörögni.



Bizalom. Gyenge érzelem, melyet egy mondat, vagy tett apró darabokká törhet. Van úgy, hogy ha ez megtörténik, akkor a bizalmat vesztő ember többet soha nem bocsát meg a vétkesnek, holott lehet, a bűnös megváltozott, s igenis megérdemel egy újabb esélyt. Nem szabad elzárni a szívünket a bizalom nyújtásától, mert vele együtt a boldogságtól is megfosztjuk magunkat!