Valóra vált álom

Valóra vált álom

Másfél évvel ezelőtt pillantottam meg Őt a buszon, és most alig pár méterre állt Tőlem. Egy fekete csőnadrágot viselt, egy szürkés inggel. Halványan elmosolyodtam, hiszen ez rá volt jellemző. A ruhatárát leginkább a sötét színek alkotják, bár olykor egy-egy fehér pulcsi is megjelenik. Sötét haja körülbelül hat centis lehetet, ami azt jelentette, hogy még nem jutott el a fodrászhoz, mivel nyaranta rövid frizurával szokott nyomulni. A sörénye nem volt se zselézve, sem egyéb kozmetikai szerrel beállítva, így rendezetlenül meredt mindenfelé. Szerencsémre a haja nem nőt meg olyan hosszúra, hogy takarja arcát, ennek köszönhetően a mélybarna szemeire és a mosolya által keletkezett gödröcskékre tökéletes kilátásom nyúlt.



- Hey! Ne is strapáld magadat, Meli már két éve lefoglalta – szólt mellőlem egy csilingelő hang, mire ijedten odakaptam a tekintetem.

- Te jó ég! Megijesztettél! – tettem a kezemet dübörgő mellkasomra.

- Bocsi! – mondta vigyorogva – A nevem Eszter – nyújtotta felém jobb kezét.

- Kriszti – szorítottam meg mosolyogva. Örültem, hogy végre valaki beszélgetésbe kezd ve-lem, mert nagyon feszülten éreztem magamat. Körülöttem tizennyolc és tizenkilenc éves fia-talok voltak, akik most érettségiztek, s egy bulit csaptak ennek örömére. Én úgy kerültem a képbe, hogy nálam két évvel idősebb nővérkém elcibált ide, mondván nincs olyan barátja, aki nem lett volna meghívta, és ciki lett volna nem hozni senkit sem. Eleinte nem akartam jönni, de aztán megláttam Őt, s minden aggályom elpárolgott.

- Örülök, hogy találkoztunk. És ismétlem, ne legeltesd a szemedet Ken-en! – nevetett fel vi-dámnak, mire mosolyogva fordultam hozzá.

- Ken? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Így neveztük el a barátnőimmel. Tudod, egy suliba járok az itteniekkel! – mutatott körbe a termen, aztán kortyolt egyet a söréből.

- Szóval, te is most végeztél?

- Nem. Én még csak tízedikes vagyok. A bátyám hozott el ide, mert nem volt kivel jönni. A csaja egy hete dobta – felelte vigyorogva, majd áradni kezdett belőle a szó.



Körülbelül egy órát beszélgettem Eszterrel. Csak dőltek belőle a mondandók. Meg tudtam, hogy teljesen félreértette, hogy kit stíröltem. Evidens volt neki, hogy a magas szőke hajú és kék szemű srácot bámulom, aki az én „cuki buszos pasimmal” dumált, illetve még pár hozzá hasonló pasival. Nem voltak langaléták. Magasak voltak, és izmosak, persze nem az izomagyúak csoportjából valóak.

Újdonsült barátnőmnek nem árultam el, hogy valójában nem „Ken-t” nézem, hanem a sötétbe öltözött ismerős idegent, akiről másfél éve ábrándozok. Az első dolog, ami megfogott benne, az a szeme volt. Még mindig előttem van, ahogyan először megláttam.



Álmos voltam, s második alkalom volt, hogy az középiskolába megyek, és nem általá-nosba. Nagyon fáradt voltam, mert régen mindig reggel hétkor keltem, viszont most hajnali hatkor kellett. Álldogáltam a buszmegállóban, mikor megláttam. Nem volt semmi különös benne. Egy srác volt; fekete ruházatban, fekete hajjal és nem figyelemre felkeltő külsővel, de a tekintete megragadott. Rám nézett, s a szemeiben mélységes szomorúságot láttam, ami meg-döbbentett. Legfőképpen azon lepődtem meg, hogy érzelmet tudtam kiolvasni a tekintetéből. Mindig is irigyeltem a könyvekben, hogy a szerelők egy-egy pillantásból tudják, hogy a másik mit érez. Nekem soha nem volt meg a képességem hozzá, de most mégis láttam a fájdalmat.



Ezek után nap mint nap találkoztam vele, s a szemei ugyanúgy csillogtak. Bágyadt volt, lehangolt, és szomorú. Eleinte gondolkoztam, hogy miért lehet ilyen hangulata, de nem tudtam megfejteni. Eszembe jutottak ötletek, bár soha nem kérdeztem meg. A kíváncsiságom nem apadt, de szívem megnyugodott, mikor láttam, hogy a barátai társaságában felvidul a tekintete, és a mosolygás sokkal jobban áll neki, mint a komor arc.

Sajnos a második évben nem találkoztam vele sűrűn, csak havonta egyszer-kétszer, így szép lassan elfelejtődött, és a rejtvény megoldatlan maradt. Viszont mostanában egyre több-ször „összefutottunk”, ezáltal a gondolataim megint elkezdtek körülötte járni.



- Elmegyek piáért – állt fel mellőlem Eszter, amivel visszarángatott a valóságba.

- Oké – mosolyogtam rá, s figyeltem, ahogyan elmegy a konyha felé. A zenehangosan dübör-gött, miközben a nappaliban – aminek a szélén, egy kanapén ültem -, táncoltak illetve beszél-getésbe merültek a fiatalok.

- Szia, Kriszti! – köszönt valaki mély hangon, majd Eszti helyére egy széles vállú, és tenyérbe mászó mosollyal rendelkező fickó dobta le magát.

- Ööö… Helló! Ismerlek? – néztem rá zavartan, s próbáltam azonosítani a szőke göndör haját, valamint napbarnított bőrét.

- Még nem – felelte vigyorogva, aztán átnyújtott egy poharat. – Engem Tamásnak hívnak! – tette hozzá, és rájöttem, hogy ki is. Tamás, alias, Ken ikertesója.

- Örülök a szerencsének! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Hát még én – suttogta, aztán úgy nézett végig rajtam, hogy libabőrös lettem, de nem a jó értelemben! Egy kezét felemelte, s hátrahúzta a hajamat, majd közelebb hajolt. – Mi lenne, ha kimennénk innen? Akkora a hangzavar, hogy a saját gondolataimat sem hallom – tette hozzá, aztán válaszomra sem várva megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé húzni.

- Várj! Nem akarok elmenni. Maradjunk itt! – álltam meg a nappali ajtajában.

- Hé, nyugi! Nem harapok – nevetett fel, aztán elkezdett az udvar felé húzni – Csak beszél-getni szeretnék, és jobban megismerni – sandított hátra a válla felett, mikor észrevette, hogy még mindig akadékoskodok.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán hagytam, hogy kivezessen a teraszra, aztán le egészen a Duna partig, ahol már nem lehet hallani a zenét. Nem mentünk el teljesen a vízig, körülbelül száz méterre álltunk meg, s ültünk le egy kidől fatörzsre.

- Még bele se ittál a piába – nézet rám kérkedve, majd meghúzta a sajátját. Lenéztem a ke-zemben tartott alkoholra, és nem állt szándékomban inni belőle. Valamiért rossz érzésem tá-madt, de lehet, hogycsak paranoia. – Nincs benne semmi káros dolog! – nevetett fel mellet-tem, aminek következményében megremegett az ülőhelynek használt fa.

Nyeltem egy nagyot, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Lassan emeltem fel a po-harat. Végig éreztem Tomi pillantását testem minden pontján. Már a számhoz ért a tárgy széle, mikor meghallottam egy dallamos férfihangot.

- Nehogy igyál belőle! – szólalt mögülem a parancs, mire döbbenten fordultam hátra, ahol nem más állt, mint Ő. – Add ide! – nyújtotta ki a kezét, én pedig egy jó kislány mintájára tettem a kezébe.

- Ehhez nincs semmi jogod! Tűnj innen, te idióta! – állt fel mellőlem Tomi. A tenyérbe mászó vigyor helyett farkasra hasonlító vicsor ült ki arcára, ami elcsúfította szép vonásait.

- De igen van! – felelte határozottan az én tündéri „buszos pasim”. – Ez az én házam, ráadásul Ő az enyém! – pillantott rám futólag, aztán vissza a szőke hajú „vadra” – Menj el, és többet nem akarlak itt látni!

- Ezt még megbánod Gergő! – dörrent fel Tamás, aztán rávetette magát Gergőre, aki kecses mozdulatokkal kitért előle, mintha tudta volna, mire számítson. Tomi a céltévesztés miatt el-esett, így a homokban kötött ki. Gergő eldobta a poharat, s a derekára ült, majd elkezdte pü-fölni a szőke hajú srácot. Tátott szájjal bámultam a verekedő párost, majd odaszaladtam a „buszos pasimhoz”, és megpróbáltam lefogni a kezét.

- Fejezd be! – kiabáltam rá, mire rám kapta a tekintetét. – Már alig van magánál! – tettem hoz-zá halkabban, aztán a vérben „fürdő” arc felé böktem fejemmel.

- Tűnj innen Tomi! – állt fel Gergő, majd a patak felé indult.

Tanácstalanul néztem egyikükről a másikra. Geri a Dunához igyekezett, gondolom lemosni a kezeit, míg Tamás próbált felállni.

- Segítsek? – kérdeztem lágyan, amire egy halk nyögés volt a válasz. A hóna alá nyúltam, s megpróbáltam felhúzni, ami nehezebb mutatvány volt, mint hittem az elején. – Maradj itt! Hozok segítséget – mondtam neki halkan, aztán leültettem a fadarabra.



Elindultam a ház felé, ahol még mindig ment a buli. Fél szemmel hátra-hátrasandítottam, hogy Gergő nem-e esik neki a már félholt Tominak, de szerencsére nem voltak ilyen szándékai. Csak guggolt a víz előtt, és feltehetőleg a mancsait tisztogatta.

Szerencsémre pont akkor jött ki Ken és pár haverja cigizni a teraszra, mikor szaladtam a házhoz.

- A tesód és Gergő összeverekedtek. Tomi alig áll a lábán, és valakinek segíteni-e kéne elvinni innen! – hadartam egy szuszra. Minden szem rám szegeződött, s gyanakodva fürkésztek.

- Nem ittál túl sokat, kicsi lány? – kérdezte Ken összevont szemöldökkel.

- Nem – feleltem határozottan. – Gyere és nézd meg! – tettem hozzá, aztán megfogtam a ke-zét, és elkezdtem lefelé húzni.

- Ti maradjatok! – szólt hátra a férfi Barbi, és hagyta, hogy lehúzzam a faágig, ahol Tomi még mindig nyöszörgött.



- Te jó ég, testvér! Mi a fenébe keveredtél? – hüledezett az izmos ikertesó, ahogy meglátta bátyát. – Ez biztos Geri csinálta? – nézett ismét rám, aztán a folyónál álló alakra.

- Nem mindegy? Csak vidd el innen, és lásd el a sebeit! – emeltem meg mérgesen a hangomat, mire kikerekedtek a szemei. – Később is ráérsz utánajárni, mi történt! – tettem hozzá hig-gadtabban.

- Segíts! – nyöszörögte Tomi, mire Ken végre felnyalábolta.

- Köszönöm – nézett rám hálásan, aztán elment.

Összefontam a karomat magam előtt, s visszanéztem a Duna mellett ácsorgó személyre. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes. Inkább egy visszahúzódó, gondolataiba mélyedő fiúnak tituláltam, mint egy verekedős fenevadnak. El akartam menni, mielőtt engem is bántana, de nem tudtam kiverni a fejemből azt a mondatát; hogy „Ő az enyém”. Tudni akar-tam, miért mondta, s hogyan értette, így lesétáltam hozzá.

- Mégis mi a fene volt ez? – kérdeztem nyugodt hangon, de a düh halvány szikrája érezhető volt.

- Az italodba kábítószer volt. Nem akart többet, mint megdöngetni – válaszolta nyersen. Vé-gig a tájat nézte, engem egy pillanatra sem méltatott.

- Ez esetben köszönöm, hogy elvetted tőlem, de nem kellett volna így neki esned! - borzong-tam meg, ahogyan visszaemlékeztem a véres arcra.

- Tényleg nem kellett volna. Elveszítettem a fejemet – felelte halkan, aztán törökülésbe leült a köves homokba.

Gondolkoztam, hogy mit mondjak vagy tegyek, de a félelem lebénított. Soha sem vol-tam az erőszak híve, mert megrémített. Ránéztem Gergőre, és az első, ami eszembe jutott az előbbi cselekedete volt, s nem a sok lopott pillanata, mikor láttam nevetni, vagy a tekintete, ami megfejthetetlen volt számomra, és annyi álmatlan éjszakát okozott. Ezek csak azután ju-tottak a fejecskémbe, miután felidéződött bennem az állatias tekintete, ahogyan Tomit püfölte. Nem tudtam semmit sem szólni, csak becsuktam a szememet, és hagytam, hogy egy könny-csepp végig folyjon az arcomon. Átadtam magamat a halk zúgásnak és a lány szellőnek, ami körülvett. A természetre bíztam magamat, s reméltem a gondolataim tovaröpülnek a becézgető szellővel együtt.

- Nem akarom, hogy sírj! – suttogta Gergő igen közelről, aminek következtében ugrottam egyet ijedtemben.

A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem magamat, mintha egy ketrecbe lennék zárva egy oroszlánnal, s én lennék a tápláléka. Mozdulatlanul figyeltem rá, és engedtem, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra. Elején megdöbbent, aztán fájdalom mélyítette el a tekinte-tét, s tett egy óvatos lépést hátrafelé.

- Nem foglak bántani! – Tette fel a kezét védekezően. A pillantása hatására eszembe jutott a másfél hónap, mikor a szívem szorult össze ettől a tekintettől. Nem ismertem, még annyit sem tudtam róla, mint most, de már akkor azon a ponton voltam, hogy én soha nem tudnék akkora fájdalmat okozni neki, hogy így nézzen rám, erre tessék. Itt vagyok azzal a pasival, akiről mindig is álmodtam; és rettegek tőle, valamint úgy néz rám, mintha a szív szerelme halt volna meg.

Lassan kitisztult az elmém, és elpárolgott a mozdulatlanságom, s a félelmem. Néztem azokba a mélybarna szemekbe – amik szomorúan és őszintén ragyogtak.

- Hiszek neked - szólaltam meg rekedt hangon, ezért megköszörültem a torkomat.

- Biztos? – vonta fel szemöldökét, mire egy apró mosoly kíséretében bólintottam. A feszes testtartása enyhült, s tekintetéből is elkezdett párologni a bánat. – Sajnálom, hogy vadállat módjára viselkedtem! – tette hozzá nagyot sóhajtva. – Nem tudom mi ütött belém. Általában nem szoktam ilyen lenné – fintorgott, majd leült a földre.

- Talán kicsit sokat ittál, és kiváltotta belőled – mondtam óvatosan, aztán karnyújtásnyi távol-ságban helyet foglaltam mellette.

- Lehet – felelte halkan, majd tekintetünk ismét összekapcsolódott.

- Engem Krisztinek hívnak – mosolyogtam rá, mikor rájöttem, hogy Én tudom ki Ő, de Ő nem, hogy én ki vagyok.

- Tudom – felelte vigyorogva, aminek hatására megjelentek a kis gödröcskék.

- Tényleg?

- Utána érdeklődtem – vont vállat, aztán zavartan lesütötte a szemeit. Örömsugárzott szép a testemben, és ugrálni tudtam volna örömömben. Ha valaki érdeklődik a másik iránt, akkor az a személy nem közömbös számára!

- Ohh – feleltem frappánsan. – Honnan tudtad, hogy itt vagyunk Tomival? – kérdeztem témát váltva.

- Figyeltelek a bulin – válaszolta, de nem nézett rám, hanem a Duna folyását fixírozta. – Kö-vetelek titeket. Nem akartam közbe avatkozni, de mikor nyúzott, hogy idd meg a pohár tar-talmát, tudtam mik a céljai.

- Mindig a legrosszabbra gondolsz? – kérdeztem savanyú mosollyal, mire Ő is halványan el-mosolyodott.

- Ismerem már négy éve. Nem te lettél volna az első lány, akivel megteszi – nézett rám szo-morkásan. A szívem a torkomban dobogott, de ennek ellenére felemeltem az egyik kezemet, és bizonytalanul megsimogattam az arcát.

Lehunyta a szemét, s mozdulatlanul tűrte a cirógatást. A szerelem minden tünetét pro-dukáltam; kiszáradt száj, heves szívdobogás, és az elengedhetetlen pillangók a gyomorban.

- Bárcsak megállna az idő – suttogta lágyan, majd kinyitotta a szemét, s megtalálta a tekinte-temet. Elvettem a kezemet, aztán a folyót kezdtem bámulni, miközben feltettem a következő kérdést.

- Tominak azt mondtad, hogy a Tiéd vagyok. Mit értettél ez alatt?

- Nálunk van egy szabály, miszerint, ha valaki kiszemel egy lányt, akkor az Övé, és a többiek nem nyúlhatnak hozzá – válaszolta, miközben magamon éreztem a pillantása súlyát.

- Kiszemeltél magadnak? – vontam össze a szemöldökömet, még mindig kerülve tekintetét.

- Tavaly végig egy buszon mentünk – felelte nevetve, mire már én sem tudtam tovább türtőz-tetni magamat. Hihetetlen volt, hogy másfél év kellett ahhoz, hogy ez az egész kiderüljön. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben az egészvilágnak kikürtöltem volna, hogy sze-relmes vagyok a mellettem ülő idegenbe.

- Tudod, első pillanattól kezdve tetszettél. Mindig figyeltelek, persze nem feltűnően. Figyel-tem a mosolyodat, és hallgattam a batárnőiddel folytatott beszélgetéseidet. Simán feljelent-hetnél zaklatásért! – nevette el ismét magát.

- Ezt én is elmondhatnám – röhögtem vele együtt, majd a fejemet a vállára hajtottam, amíg teljesen le nem nyugodtunk. Nem tudom, hogy mikor kerültem hozzá ilyen közel, de már az egymás mellett lévő karunk, s lábunk is összeért. – Miért nem szólítottál meg? – kérdeztem fintorogva.

- Gyáva voltam – jött az egyszerű válasz.

- Én is – feleltem halkan, majd felnéztem a szemébe.

Most már egy cseppet sem féltem Tőle, csak boldogságot éreztem. Annyira közel vol-tam hozzá, s oly’ régóta vártam ezt a pillanatot, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, így lehunytam szemeimet, és megcsókoltam. Gergő egy pillanatig sem hezitált, rögtön viszonozta a kezdeményezésemet, s hamar elmélyítette, aminek következményében pár perc múlva zi-hálva feküdtünk a földön. Én lent, Ő pedig felül. Egyik keze a hajamat markolta, míg másik töretlenül simogatta az oldalamat.

- Látom, szeretsz felül lenni – vigyorogtam, mikor meg tudtam szólalni. Arca a nyakhajla-tomban volt, így mikor kitört belőle a nevetés, apró bizsergés vonult végig rajtam.

- Mennyit álmodtam erről a pillanatról, de nem gondoltam volna, hogy valaha is megvalósul! – Emelte fel a fejét, s nézett a szemembe.

- Én sem – suttogtam lágyan, aztán beletúrtam selymes hajába. – Egy valóra vált álom - tettem hozzá, majd újra közelebb vontam. Az előbbiekhez képest, most nem a vágy, hanem a szerelem dominált. Lágyan becézgettük egymást, miközben a mennyekben lebegtünk.