A bosszú

Bosszú

Bátorság. Könnyű mondani, mint érezni. De nekem muszáj, hogy ez az érzelem járja át testem minden milliméterét, ivódjon bele bőrömbe, és lepje el a tudatomat. Szükségem van az elsöprő erőre, hogy tudjam, bármi jön, csak győztesen szállhatok ki belőle. Nekem nincs időm félni, mert le kell folytatnom a küzdelmet, mellyel felszabadíthatom az embereket a nyomorúságból, amelybe kerültek. Nekem kell leszednem a szürke leplet, mely rájuk borult, s napsugarakkal bevonni lényüket, reménnyel tölteni tele lelküket és szeretetet ültetni a szívükbe. Nekem, Madeline Geust-nak, a Bosszúállónak!



„Egy napon két szív találkozik, s kettőből egy lesz. Szerelmük tiltott, de pont ettől oly’ édes a kapcsolatuk, akár a nektár.


Sok csatát kell átvészelniük, mire végre megnyerik a háborút, de mégis megéri a sok szenvedés, mert szerelmük gyümölcse lesz a „Bosszúálló”, aki elhozza azt a békét, mely azelőtt volt, hogy az angyalok és a dampfok kiszabadultak volna a Tudásfájából.


Ő egyik fajhoz sem fog tartozni!


Nem lehet, majd besorolni egyik „nemzedékbe” sem, mert különleges lesz. Ő lesz az egyetlen, aki megmentheti a Világot a biztos haláltól. Neki kell képviselnie minden jóságot, s birtokolnia kell a nemes erényeket, illetve a Tudást, melyet csak Istentől kaphat meg.


Ő lesz a Bosszúálló, aki megfizeti a bűnöket, melyet megérdemelnek a sátán mására alkotott lények, s ezzel elhozza a nyugalmat és szeretetet a Földre!”



Újra és újra átolvasom a Próféciát, amely a Kristálypalota ajtaján díszeleg. Érzések tömkelege árasztja el testemet, ahogyan belebújok a sorokba. Az első a döbbenet, hogy még mielőtt számításba vettek volna a szüleim, már tudták, hogy meg fogok születni. Végülis, ez nem is olyan meglepő, hiszen Isten mindent tud. Ő mindent lát, és érzékel. Tudta, hogy egyszer eljön valaki, aki nagy tetteket fog véghezvinni, de miért pont én?!

És elérkezem a következő érzelemhez. A félelemhez. Képes vagyok megölni a dampfok királyát? Ahogy egykoron annak a sátánnak az ivadéka, meggyilkolta a fajom Királynőjét? Igen, pár évvel ezelőtt azok a démonok elpusztították az angyalok vezetőjét, ezzel kiirtották az össze jóságot a földről.

Már két éve, csak a rossz dolgok keretezik az emberek életét, ugyanis már nincsenek a mennybéli lények, akik reménnyel, szeretettel és boldogsággal vegyék körül a halandókat. Én egy dolog miatt éltem túl azt a csapást, amely érte ezeket a lényeget. Mégpedig az, hogy én se nem angyal, se nem dampfok vagyok. Egy teljesen más fajt képviselek, mely a kettő keveréke.

A Próféciában leírtak teljes mértékben igazak! Édesanyámat Melindának hívták, s dampfok volt, míg apámat Kevinnek, aki angyal volt. Ez a két faj, mindig örök ellentétben álltak egymással.

Az egész ott kezdődött, mikor Isten nem csak két embert hozott létre a Paradicsomban, hanem ezeket a teremtményeket is. A Jót és a Rosszat. Az előbbit képviselték az angyalok, melyeknek vezetőjét Szűz Máriáról mintázta, míg utóbbit a Sátánról.

Mindkettőt bezárta a Tudásfájába, hogy az emberek békességben éljenek. Ne ismerjék a mérhetetlen nagy bűnöket – amelyekhez a dampfok által jutottak volna -, és ne essenek rabul a mérhetetlen nagy csodáknak – amelyeket az angyalok hoztak volna el.

Isten bezárta őket egy kelepcébe. Az jóságos teremtmények elfogadták sorsukat, de a sátáni ivadékok nem, így ők kígyó alakban rávették a halandókat a bűnökre.

Eleinte még nagyok kezdetleges volt mindkét faj, de idővel az egész Világot benépesítették.

Az emberek még mindig abban a hitben élnek, hogy a Bolygót csak ők uralják, s fogalmuk sincsen róla, más lények is élnek itt. Pedig, ha jobban figyelnének, rájönnének, hogy ez a hatalmas Világ másoknak is otthont nyújt. Ugyanis, az angyaloknak, hetente legalább egy embert követniük kell, huszonnégy órán keresztül, és boldogságot, reményt, s egyéb pozitív érzésekkel elárasztani őket. Míg ezzel szemben a dampfoknak, meg kell szállniuk a testüket, és rávenni őket; gyilkolásra, rablásra, gyújtogatásra, s egyéb rossz cselekedetekre.

Ez a két ellentét örökös viszályban állt egymással, míg szüleim nem találkoztak. Sok csatát kellett vívniuk érzelmeik miatt, de végül beteljesült a jóslat, és megszülettem én. Valóban, nem tartozok egyik fajhoz sem, mert nincs hozzám hasonló. Én vagyok az egyetlen olyan lény, aki mindkét génnel rendelkezi.

Nekem nem kell csak jósággal, vagy csak bűnnel foglalkoznom. Arra veszem rá az embereket, olyan érzéseket sugárzok feléjük, amilyeneket csak akarok. De ez engem hidegen hagy!

Mikor elértem a tizenhat éves kort, balesetet szenvedtem.

Kómában feküdtem pár óráig, s az alatt az idő alatt, Istenhez kerültem, fel a mennyek országába. Ő volt az, aki elárasztott a tudással. Aki megmutatta az életet, mikor csak Ádám és Éva voltak a Földön. Aki megláttatta velem, miken mentek keresztül szüleim, s azt, mikor az egyik dampfok megölte az angyalok vezetőjét, ezzel kiirtva a jóságot a földről.

Majd végül elvitt a Kristálypalotához, s megmutatta a Próféciát, melyet évszázadokkal ezelőtt írt, rólam. Elmagyarázta, hogy nekem kell megbosszulnom a faj kipusztulását, és végezem kell a dampfok vezetőjével.

Azt is elmondta, hogy ők nem tudnak a létezésemről. Csak az angyaloknak nyújtotta át a Jövendölést, de még nekik sem mondta el, hogy a kihalásukat kell megbosszulnom. Isten sok mindent megbocsát, de azt nem, ha valaki ennyi ártatlan lelket gyilkol meg, ölési vágyból, ezért is kaptam meg én ezt a feladatot. Azt mondta, hogy csak én vagyok az, aki véget vethet a Földön pusztító gonosz erőnek, mely szép lassan bekebelezi a Bolygót.



Őszintén szólva, nem tudom, mit higgyek. Ez az egész annyira hihetetlen, és annyira nagy feladat. Még csak tizennyolc éves vagyok, s fiúznom kéne, meg lógni a haverokkal, de ehelyett meg kell mentenem a Világot.

Félek.

Rettegek, hogy belebukok ebbe a nehéz háborúba, amelyet vívnom kell egy nagyhatalmú, velejéig romlott alakkal, akit csak úgy lehet megölni, hogy kitépem a szívét. Ez a másik ok, amiért nekem kell végeznem vele. Ugyanis, csak én éltem túl Szűz Mária népének halálát.

Jócskán jutott nekem is a fájdalomból, mintha valaki kitépte volna a dobogó izomköteget a mellkasomból, majd apró darabokra cincált volna. De ettől az angyalok jósága ott lobog bennem, melyet nem tudnak kiirtani a dampfok. Csak azzal lehet megölni a másik fajt, ha a szívet kitépi az ellenkező más. Azaz az angyalokat úgy, hogy egy megátalkodott gonosz kitépi a tam-tamot verdeső szervet, és ez fordítva is így van.

Ha belegondolok, én nem is vagyok olyan jó. Hiszen, ha valaki átvert, vagy hazudott nekem, mindig bosszút álltam. Velem senki sem szórakozhatott! Most is ez az elvet kéne képviselnem, de annyira nehéz. Damon, a pokoli lények vezetője, több millió éves. Ő volt az első közülük, és nekem kéne megölnöm. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, de próbálok erőt meríteni a szüleim emlékéből, és a bizalomból, amit Isten sugároz felém.

Láttam, hogy édesapámnak, s édesanyámnak hány damfokkal, valamint angyallal kellett megküzdeniük azért, hogy én itt legyek. Nem mellékesen, tanúja voltam a pusztításnak, ami a Földön zajlik. Mindenki fosztogat, gyilkol, gyújtogat és lop. Nincs semmi jóság, szeretet és becsület.

Már másfél éve annak, hogy elkezdtem a tanulást itt, a Kristálypalotában. Az előtte lévő pár hónapot pedig azzal töltöttem, hogy minden tudást magamba szívjak, amit Istentől kapok. Egész életem során arra vágytam, különleges legyek. Hogy valaki lejöjjön a mennyekből, s feladatot bízzon rám, de mégsem vagyok elragadtatva ettől az egésztől.

Pár óra választ el attól, hogy bevégezzem a sorsomat, viszont ezzel együtt az életemnek is vége szakad. Ugyan mind a két gén ott van bennem, de az angyali felem csak azért él még, mert Isten „táplálja”. Ezzel ellentétben a gonosz felet nem tudja éltetni, ezért én is Damonnal és a többi dampfokkal halok meg. De meg kell tennem! Csak én vagyok képes megölni azt a szemetet, csak én tudom kitépni a szívét. Muszáj, vagyok megtenni az emberekért, barátimért és szeretetimért, akik a Földön vannak. Nem menekülhetek el, mert rám van szükségük, s én harcolni fogok, mégha az életembe is kerül!



Újra felnézek a szivárványban pompázó hatalmas kastélyra, és egy könnycsepp csordul végig az arcomon. Látom képmásomat, s farkasszemet nézek vele. Íriszem mélykéken világít, akár az óceán mélysége. A feneketlen mélység, ahonnan nincsen kiút; beszippant és ott tart örökké. Ezzel szemben a hajam szinte rikítónak lehet mondani, mivel szőke ruhában kezd táncot lejteni a lágy szellővel.

A kristály segítségével végig nézek magamon, hogy megvan-e minden szerszámom. Fekete bőrcuccot viselek, akár egy ócska krimi filmben. Ez a ruházkodás annyira bevált lett a gyilkolásoknál, hogy nem is volt kérdés mit veszek fel.

Pisztolyt, és egyéb lövő eszközöket, nem raktam fel, ugyanis semmi értelme nem lenne. Ha az utamba áll bármely dampfok nem fogok vele sokat érni. Egyedül a kristály pengék árthatnak nekik, de az sem öli meg őket, csak a testük hal meg, de lelkük visszatér Damonba.

Ennek fejében csak késeket aggattam magamra. Karomon négy-négy, combomon kettő-kettő, a térdig érő csizmámba tűzve jó pár, és a derekamon feszítő övre csatolva. Úgy néztem ki, mint egy szadomazó szexre készülő lány, aki pengéből alkotott szoknyát visel. De én nem egy kínzókamrába indulok, hanem az egyik városba, hogy kicsináljam azt a mocskot, aki megölte édesanyámat és a Jóságot



- Indulnod kell! Most lépett ki a barlangból, és megy el, hogy táplálkozzon! – figyelmeztet a tükörképem. Soha nem láttam Istent, mivel neki nincs is alakja. Egy testetlen lélek tömeg, ami ott lebeg körülötted. Mikor először láttam, apám alakjában jelent meg. Persze, először nem tudtam, ki is ő, ugyanis én nevelőszülőknél voltam, egészen a balesetig. Akkor elmondott mindent.

Nagyon megijedtem, s próbáltam menekülni, de mindig ott volt, és kényszert éreztem, hogy segítsek valakinek, vagy éppen ártsak. Szörnyű érzés volt. Valahányszor megöleltem a legjobb barátnőmet, szerencsés lett. Például egyszer nyert a lottón, vagy a suli legjobb pasija elhívta a bálra. Ez még nem is lett volna annyira ijesztő, de az, mikor megláttam az egyik ellenségemet, aki folyton piszkált engem a suliban, elütötte egy busz, s két hétig kórházba feküdt.

Kénytelen voltam belátni, hogy igen, én különleges vagyok, és talán az a fickó, aki Istennek hívja magát, nem is olyan őrült. Mikor ez tudatosult bennem, megjelent, s elhozott ide, a Kristálypalotába. A napfények megtörtek az áttetsző köveken, így az egész szivárványszínben pompázott. Mesékbe illő látványt nyújtott. Az egész olyan volt, mintha egy királylány lennék, aki hazajön a szőke hercegéhez.

De nem volt fehér lovon érkező királyfi, hanem kések, melyekkel meg kellett tanulnom bánni. Istennel edzettem minden nap. A nevelőszüleimtől eljöttem, mondván megtaláltam az igaziakat. Nagyon fájt otthagynom őket, mert mindig is rendesek voltak velem, és úgy szerettek, mintha a sajátjuk lennék. De nem mondtak semmit, hagyták, hogy elmenjek, amitől még rosszabbul éreztem magamat.

Sajnos, nem kaptam elég időt a „gyászra” és arra, hogy mindent megemésszek, mert sok tanulni valóm volt, s a Világnak fogytán az ideje, ezért napi tizenhat órámat csak edzéssel töltöttem.

- Madeline! Ideje menned! – szólal meg ismételten a tükörképem.

- Félek! – remeg meg a hangom, ahogyan kiejtem a szavakat.

Körülöttünk minden csendes, mintha mindenki arra vár, hogyan ér véget ez a végtelen hosszú háború. Mintha a természet is tudná, hogy most lesz a nagy összecsapás, ami eldönti, hogy a Föld továbbra is ilyen romlott lesz, vagy éppen megtisztul. De az is lehet, hogy minden állat elmenekült, mert már tudják, hogy veszíteni fogok. Tudják, semmi esélyem egy ilyen erős és tapasztalt dampfokkal szemben. Hiszen, csak tizennyolc éves vagyok, könyörgök!

- Madeline, figyelj, rám kérlek! – mosolyog rám atyáskodóan a tükörképem, ami elég furcsa. – Tudom, mit teszek, és készen állsz már a csatára!

- Mi lenne, ha várnánk még egy évet? – kérdezem meg, reménykedve.

- Sajnálom, de nincs annyi időnk! – feleli szomorúan Isten, az én tükörképembe bújva. – Eljött az idő, és biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz. Ott van benned minden tudás, és hatalom, amellyel legyőzheted Damont! – teszi hozzá mosolyogva, bizalomtól ragyogó tekintettel. Ha eddig nem tudnám, most biztosan rájönnék, hogy nem magammal beszélgetek, ugyanis a testemben csak a rettegés hideg vihara dúl, semmi melegség és béke.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok rá! – rázom a fejemet, s szavaim hatására még jobban elönt a reménytelenség.

- Én viszont tudom, hogy meg tudod csinálni! – mondja határozottan Tanítóm. – Csukd be a szemedet, lélegezz mélyeket, és hagyd, hogy átjárjon az erő! – teszi hozzá még mindig bizakodó tekintettel.

Sóhajtok egy nagyot, majd lehunyom a szemeimet, és úgy teszek, ahogyan mondja. Értem, ahogyan a sok negatív érzés elpárolog a porcikáimból, akár a víz a tűző napon. Hagyom, had menjenek világgá, és árasszon el a bátorság. Nem ellenkezek, mikor eleven lángra kap bennem a bizonyosság - hogy erre születtem, és meg tudom csinálni. Nem teszek semmit sem az érdekében, hogy a forró lángok elégessék bennem a félelem hideg kezét, mely eddig marokra kötötte testemet.

Hagyom, had hulljanak porba a rettegés jégcsapjai, s visítva könyörögjenek megmentés után. Nem foglalkozok velük, csak a meleggel, ami elönti a tudatomat, és minden porcikámat. Érzem, hogy erő szállja meg törékeny testemet, s repít el valahova messzire.



Már nem a csend vesz körül, és nem is a lágy szél, hanem hangos kocsik dudálása, kiabálások. Szemeim azonnal kipattannak, hogy mi a csuda történt. Először mérges vagyok, amiért oda a nyugodt béke szigete, de mikor körülnézek, a lélegzetem is elakad.

Nehezen birkózok meg a látvánnyal, ami elém tárul, ugyanis nem hétköznapi kép kúszik bele a fejembe. Az utca, amin vagyok nem is hasonlít egy békés városnak a főutcájára. Két oldalon házak magasodnak, amikből fűst tör ki. Az ablakok betörve, a falak össze-vissza firkálva.

Elborzadva meredek rájuk. Még soha nem jártam itt, de egy biztos, ennek nem így kéne kinézni! De a legsokkolóbb ezek után jött. Az aszfaltozott úton, kocsik sokasága áll. Egyik másik a villanyoszlopnak ütközve, míg másikak egymásnak. Minden felé csak a rombolás, és pusztítás maradványai tátongnak.

Lábaim megindulnak óvatosan, és figyelem, ahogyan az emberek egymást püfölik. Tőlem jobbra éppen egy izmos rác, egy gyenge nőt dob fel a kocsi háztetőre, s szaggatja le róla a ruhát. Elszörnyedve meredek arra, hogy az asszony erősen mar bele a férfi arcába, majd tépi a ki az egyik szemét. A pasi fájdalmasan felüvölt, aztán elkezdi verni a nőt.

Már szánom rá magamat, hogy odamenjek, ekkor egy hatalmas tárgy repül el az orrom előtt. Odanézek, és azt látom, hogy tőlem balra az egyik üzletben bútorok vannak, amiket emberek dobálnak kifelé. De nem csak ezeket rabolják ki, hanem körös-körül az összes butikot.

Újra megindulok előre, s pár lépés után hangos dörrenésre leszek figyelmes. Előre bámulok, hogy megtudjam, honnan jön, és látom, hogy valaki lelőtt egy embert, majd a holttestbe teljes erejével belerúg. Legalábbis a kocsik tengerén keresztül, ezt lehetett kivenni.

Az összes szőr feláll a kezeimen, és hányinger kúszik fel a nyelőcsövemen. Undorodva fordulok el, hogy ne kelljen néznem ezt a borzalmat, amivé ez a Világ vált. Most már tudom, végeznem kell Damonnal, amíg nem késő! Vagyis, már késő, de nem tudtam előbb jönni, mert nem voltam készen. De most már eljött az idő, hogy kitépjem annak a mocsoknak a szívété, és vele együtt pusztuljon el a népe!

- Indulj, Madeline! A második sarkon fordulj be, és ott lesz egy férfitestben. – Üzen gondolatban Isten, apám hangján.

- Honnan fogom felismerni? – kérdezek vissza magabiztosan, miközben elindulok előre. Már nincsen benne félelem, csak az elszántság lobog a lelkemben.

- A gonoszság, fekete ködként fogja körülölelni – feleli Isten a gondolataimban.



Már csak egy sarok választ el a kanyartól. A félelem újra erőre kap, és nekem esik, de nyelek egy nagyot, s eltűnik. Nem fogom engedni, hogy újra befészkelje magát a rettegés belém, eloltva a magabiztosság lángnyelveit. A gyávaság, bizonytalanság olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Nekem csak a feneketlen erőt, jóságot, szeretetet kell érezem.

Azoknak a családi képeknek kell a tudatomban lebegniük, amelyeket akkor éltem át, mikor még nem tudtam mi vagyok. Arra kell gondolnom, mennyire boldog voltam a nevelőszüleim karjaiban, akik elárasztottak a lelkük melegével. Nem szabad, hogy a mostani állapot megmérgezzen, s rettegést váltson ki belőlem, mert akkor elveszek.

Én harcos vagyok! Az igazi szüleim is gyötrődtek, és küzdöttek azért, hogy itt legyek. Nem hagyhatom cserben őket! Az nem lehet, hogy annyi hiábavaló szenvedést éltek át. Nem engedhetem magamnak, hogy a gonosz énem előjöjjön, mert nekem küzdenem kell ez ellen!

- A szüleid büszkék lennének rád! – Küld ismételten üzenetet gondolatban Isten.

- Pontosan, azért csinálom végig ezt az egészet! – válaszolok magabiztosan, és államat felszegve, megteszem az utolsó lépést.



Nem lepődök meg, mikor elém tárul szinte ugyanaz a kép, aminek eddig is tanúja voltam. Itt is megy a verekedés, fosztogatás és gyújtogatás. Figyelem az összetört autókat, s a földön fekvő, halott embereket, miközben elindulok előre.

Cipőm halkan kopog a járdán, és szívem hevesebben kezd dobogni. A gyors lélegzetvételeknek köszönhetően, megérzem a vér fémes szagát. Körülnézek, hogy megtaláljam, ki sebesült meg, de nem találok élő embert. Csak halottakat, akikből zubog a véres nedű, beborítva a sötétszínű aszfaltot.

Veszek egy újabb mély lélegzetet, hogy visszanyeljem a hányingert, ami elkezdett felkúszni a gyomromból. Az oxigénnel megérzem a füst illatát, amely gyújtogatásra utal. Előre nézek, s meglátok egy égő kocsit. Rögtön kutatni kezdek víz után, de nem találok sehol sem folyadékot, amivel elolthatnám.

Pusztító düh kezd kavarogni bennem, akár egy szélvihar. Egy tornádó, ami kész mindent elsöpörni, ami nem e világra való. Mindent, ami megmérgezte ezt a békés Bolygót. Az eszeveszett érzés elborítja az agyamat, és kémlelni kezdem a mozgó embereket.



Nem csodálkozok, mikor mindegyikük körül ott leng egy szürkés színű hályog, ami leginkább egy függönyre hasonlít. Körbeöleli az egész testüket, és mozog velük, mint egy vibráló energia.

Legalább négy ilyen embert látok, akik valószínűleg a testőrök lehetnek. Mindegyikük verekszik, vagy éppen az egyikük a földről nyaldossa a vért, akár egy korcs kutya a pocsolyát.

Egy éles sikoltás hasít a fülembe, s remegteti meg a dobhártyámat. Rögtön elkezdek kutatni, és hamar megtalálom az áldozatot.

Az utca közepén egy magas, széles vállakkal rendelkező fickó, kaján nevetéssel próbál megerőszakolni egy gyenge nőt. Az előbbiekkel ellentétben ennek a pasinak, nem szürke körvonala van, hanem fekete. Mélyfekete, s a gonosz csak úgy árad belőle, még ilyen messziről is.

Mosoly terül szét az arcomon, ahogyan elindulok felé. Ez lesz az utolsó vacsorája, ez egészen biztos. Ma véget ér az élete, és ezzel meg fog szabadulni a világ ettől a tömény rossztól, ami itt uralkodik. Újra minden meg fog telni szeretettel, s reménnyel. Ez lesz az utolsó garázdaság, amit elkövetnek ezek a mocskok. És ennek én fogok véget vetni, hiszen én vagyok a Bosszúálló! Azért születtem erre a bolygóra, hogy a jóslat beteljesedjen, s visszahozzam a nyugalmat. Ez a végzetem, és nincs senki, aki megállíthat!



Pár lépés után elém ugrik az, aki a fémes szagú nedűt nyalogatta. Egy magas, vékony egyetemistának kinéző srác testébe bújt, akinek vörös haj meredezik a feje tetején, míg szeplők díszítik fiatal arcát.

- Szia, szépségem! – köszön rám, negédesen.

- Na, takarodj! – nézek rá undorodva, mire meglepetés fut végi az arcán.

Kihasználom az alkalmat, s villámsebesen kirántom a bal kezemen lévő kések egyikét, majd előre lendülök. Sajnos, nincsen szerencsém, mert a döbbenet nem tart ki elég ideig ahhoz, hogy véghezvigyem a feladatomat, így a vágás a hasát éri. Erős kezek markolják meg a csuklómat, és próbálják hátrafeszíteni, de nem hagyom. Megfeszítem az összes izmot a karomban, s felfelé lendítem a pengét, viszont ismételten elbukok, mert ekkor valaki a derekamnál fogva hátra húz, ennek hatására pár lépésre eltávolodok a férfitől, akit megvágtam.

Teljes erőmből meglendítem a bal lábamat, és hátrarúgok oda, ahol a támadom nemi szervét sejtem. Egy éles sikoltás hallatszik, aztán elengednek az erős karmok. Gondolkodás nélkül lendülök előre, s teperem le az első áldozatomat. Késemet tövid nyomom a szívébe, kikerülve a bordáit.

Az egyetemista srác arca fájdalomba torzul, amit élvezettel figyelek. Utolsó erejével belemarkol a karomba, de hiába, a tőrömet megforgatom, ezzel megadva az utolsó döfést, s elérve azt, hogy a karmok egy darabon felsértsék a karomat, és kiserkenjen a vérem.

Újabb kezek markolnak meg kétoldalt, s rántanak le a vergődő testről. Lábaimmal kalimpálni kezdek, míg egyik kezemmel kiszabadítok egy kést a csizmámról. Emelem fel a pengét, hogy célozzak, de ekkor szemből ér a támadás. A tőr kirepül a szorításomból, majd kőkemény felület csapódik az oldalamnak.

Az erős ütés hatására, csillagokat kezdek látni. Támadóimnak elegendő időt nyújtok arra, hogy két karomat lefogják, két oldalon. A baloldali, izmos, nem is kicsit, míg a jobboldali nyurgának tűnik. Előbbinek markáns arca van, és magas, akár egy kosárlabda játékos, míg a másik inkább egy cégvezetőnek látszik, szemüvegével, s az öltönnyel, amely félig le van szaggatva róla.

- Nocsak, nocsak! – vigyorog rám Damon. Közelről még nagyobb darabnak tűnik, mint távolról. Vállai háromszor olyan szélesek, mint az enyémek, viszont a magassága velem egyezik.

Nem válaszolok semmit sem, csak nézek bele a barna, csillogó szemekbe.

- Uram, szimatoljon bele a levegőbe! – szólal meg félénken egy másik dampfok, aki kivételesen nő. Nagy mellek díszítik a mellkasát, s fekete, göndör fürtök hullnak a vállára. Tipikus cicababa filing, erős sminkével és mélyen dekkoltál topjával.

Damon mély lélegzetet vesz. Gyorsan felmérem a terepet, hogy hogyan tovább. Számítottam erre a felállásra, ezért is szereltem kristályokat a csizmám sarkába. De a gond az, hogy az nem öli meg ezt a szemetet, ugyanis saját kezűleg kell kitépnem a helyéről. Viszont, ha belevágom a csitribe, akkor a nagydarab fickók le fogják fogni a lábamat is.

- Érdekes! – szólal meg Damon. – Mi vagy te? – szegezi nekem a kérdés.

- Dögölj meg! – köpöm a képébe a szavakat, mire meglendíti a tenyerét, és pofon csap. Fémes íz kezd termelődni a számban, mire mosoly terül szét az arcomon.

- Most meg mink örülsz, te idióta? – Hajol közel a vezér, egészen bele a képembe.

- Annak, hogy meg foglak ölni – felelem magabiztosan, majd oldalra fordulok, s vért köpök a baloldali fogva tartómra.

Az visítva lép hátra, és kap oda, ahol a vörös nedű érte. Az arca máris égni kezd, ahogy a ragacsos nedv beleissza magát a bőrébe. Hangosan ordibál, s vergődik a földön, ahogyan próbál menekülni az lángoktól, de számára nincsen menekülés!

Kihasználom a többiek figyelmetlenségét, és a szabad kezemmel kirántok egy tőrt az övembe csatoltak közül, majd a másik testőr felé lendítem, pontosan a szívébe. A bordákat kikerülöm, s máris ott van a kés a dobogó szervben. Nem hezitálok egy percig sem, nem élvezem ki a riadt pillantását - mely örömmel tölt el, csak jó erősen megforgatom a kést, és máris vergődve rogy le a járdára.

Megpördülök, hogy újra szembeálljak Damonnal és a csitrivel, de azok futásnak eredtek, így már jó néhány méterre tartanak tőlem.

- Basszus! – szakad ki belőlem, s a menekülők után lendülök. Irdatlan tempót kezdek diktálni.

Régen, mikor Isten folyamatosan futtatott, mindig nyavalyogtam. Inkább tanultam a harcművészeteket, s a késeket dobálni, mint ezt a hülye gyorstempójú járást. Most mégis hálát adok minden ezzel töltött percért, mert így van esélyem, hogy beérjem őket.

De várjunk csak! Én kiválóan dobok! – Gyullad meg a képzeletbeli lámpa. Máris gyúlok a tőrökért, s dobok egyet Damon lábát becélozva, egyet pedig a csaj hátára. Nehéz célpont így lőni, de a Kristálypalota egyik gyakorlóterme pontosan erre van kitalálva, és megépítve, ezért gond nélkül célzom be őket, majd dobom el a pengéket.



Mindkettejükből kiszakad egy döbbent sikoltás, amint beléjük áll a kés, aztán a földre rogynak. A király próbál tovább kúszni, de hiába, mégiscsak egy emberi testben van, ahonnan nem szabadul huszonnégy óráig.

A nőcske is próbál tovább menni, de a hátából kiálló penge megakadályozza. Futás közben figyelem őket, akár a vadász a zsákmányát. Kapálóznak, és menekülnek, mint a patkányok, mikor süllyed a hajó, de esélyük sincsen. Nem vár rájuk az óceán, amibe beleugorhatnak, hogy megmeneküljenek, csak a halál kopogtat az ajtó túloldalán, türelmetlenül. És ki vagyok én, hogy sokáig várattassam?



Pillanatok alatt beérem őket, és először a nőhöz megyek. Egy rántással feljebb tolom a kést, s máris el kezd égni, valamint ordibálni a fájdalomtól. Nem tudom, milyen érzés lehet, de biztos nem kellemes. Isten azt mondta, hogy olyan, mintha eleven lángok közé dobnánk be őket. Őszintén szólva, engem, egy cseppet sem érdekelnek, mert megérdemlik!

Nem figyelem tovább a visítozó alakot, inkább a Vezetőhöz lépek. Oldalt fekszik, s úgy bámul fel rám, kitágult szemekkel. Felvonom az egyik szemöldökömet, és ügyelek rá, hogy kartávolságon kívül legyek.

- Utolsó szavak? – kérdezem mosolyogva, miközben előveszem az egyik „játékszeremet”.

- Mi vagy te? – követeli elég éles hangon, amitől kicsit pipa leszek, ezért az éles fegyvert bele hajítom abba a kezébe, amin támaszkodik.

Ismételten hangos kiáltás töri meg az éjszakát, és még nem az utolsó. Körbenézek, hogy felmérjem van-e még valaki az alattvalói közül, de nem látok egyet sem. Csak emberek lézengenek, akik ügyet sem vetnek ránk, mert el vannak foglalva a fosztogatással, vagy éppen a saját gyilkolásukkal.

- Én nem vagyok sem dampfok, sem angyal. – Fordulok vissza a földön vérző Vezérhez. – Én a kettő keveréke vagyok, aki meg fogja bosszulni azt, amit tettél ezzel a Bolygóval! – Jelentem ki magabiztosan, és mosolygok rá negédesen. Döbbenten vizslat engem, miközben próbál szabadulni a kések fogságából, de hiába, mert a kristályokkal, Ő sem veheti fel a versenyt.

- Meg kellett volna döglened, neked is! – fröcsögi a szavakat.

- Isten táplálta bennem a jóságot, míg kitanított arra, hogy megöljelek. – Vonok vállat, mintha nem lenne nagy ügy. Leguggolok, és közel araszolok hozzá. Két kezemet a vállaira rakom, s megfordítom, amivel elérem, hogy a csípőcsontjai felmondják a szolgálatot. – Hupsz! – szólalok meg, mikor egy eget rázó sikoly szakad ki a torkai közül. Ránézek az arcára, s elvigyorodok a kínok között verdeső vonások láttán. Olyan, akár az egér, mikor beszorul a macska karmai közé. Tudja, hogy nincsen menekvés, eljött a vég. A rettegés ott lüktet benne, mint a dobok ütemes hangja.

- Viccesnek tartod, mi? – kérdezi elfulladó hangon, s szaporán szedi a levegőt.

- De még mennyire! – válaszolom élvezettel, és ráülök a hasára. Érzem, hogy vér kezd szivárogni az anyagon keresztül, de nem törődök vele.

- Olyan, vagy mint én! Ha meghalok, te is megdöglesz! – Kezdi a mentőszöveget, csak sajnos, engem baszottul nem érdekel. – Mi lenne, ha szövetkeznénk? – Veti fel az ötletet, kétségbeesve. Sóhajtok egy mélyet erre a képtelen ötletre, majd kiveszek egy kést a szoknyámból. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – Kezd el vinnyogni, magas hangon, ami elég érdekesen fest egy ilyen behemót állattól.

- De igen, el se tudod képzelni, mennyire komolyan gondolom! – vigyorok rá teli szájjal, és a bordázott szélű késsel, felhasítom a szívet védő csontokat.

Újból óriási kiáltás hangzik el. Kedvemre való lenne kiélvezni az utolsó pillanatokat, hiszen számomra is ezek az utolsók. Tizennyolc évet éltem ebben a Világban, és az utolsó elém tárul képe az egy férfi, akinek szét van marcangolva a teste.

Valahányszor arra gondoltam, hogy az emberek milyennek élik meg a halálukat, nem gondoltam volna, hogy nekem ilyen véget fog érni az életem. Egy közönséges gyilkos vagyok, aki arra jött a földre, hogy megölje a rosszfiúkat. Ki mondhatja el magáról, hogy tizennyolc éves korában úgy hal meg, hogy az utolsó egy órájában, folyamatosan gyilkolt?

Szerintem senki sem, de ez mindegy is. Nem lehet mindenki különleges, mint én. És azok az emberek a legbolondabbak, akik azt hiszik, hogy egyedinek lenni olyan jó. Hát, tévednek! A legjobb az, ha valaki átlagos. Átlagos külseje van, átlagos életet él, ahol nincsenek vértől tocsogó kések, amelyeket ő szúrt bele különböző lényekből. Mindig különleges akartam lenni, de most inkább csak az átlagosra vágyok. Arra, hogy iskolába járjak, és lógjak a haverokkal, beszólogassak a tanároknak, valamint pasizzak.

A gyötrelem jeges szélviharként söpör végig rajtam, de nem foglalkozok vele. Jobb kezemet előrenyújtom, és megfogom Damon dobogó szívét. Lehunyom a szemeimet, s átengedem magamat a tam-tam-nak, még egyszer, utoljára. Érzem, hogy az enyém is ezt a dallamot játssza. Csak egy rántás, és mindkettőnké megszűnik dobogni. Nem lesz több gyakorlás a csillogó Kristálypalotába, s nem lesz több gyilkolás sem.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és hagyom, hogy végig járja az útját. Mindenki okkal születik erre a földre, s én bevégeztettem az enyémet. Azért születtem, hogy elhozzam a boldogságot annak ellenére, hogy a lelkem rettentően szenved, és a kín tüzes vassal égeti bőrömet.

Nem hezitálok tovább, rántok egyet. Egy utolsót dobban még mindkettőnk éltető szerve, aztán semmi. Csak az üresség, és a végtelen fekete homály.



Azt mondják a halál könnyű és békés. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik ezt mondják, de én nem értek egyet ezzel. Valóban az, mikor már túl vagy a mérhetetlen nagy fájdalmon. A szerveid lassan leállnak, folyamatosan mondják fel a szolgálatot, és az egyáltalán nem kellemes érzés. Mindegyik izzó fémként gyötrődik, mert még nem érzik úgy, hogy nyugdíjba kéne menniük. De nincs választásuk, mert ha a szív oda van, akkor a többi is vele távozik. A halál egyáltalán nem könnyű és békés, az élet az, ha azzá teremted. Mert minden olyan, amilyennek te alkotod!