Holdfény

Holdfény

Gyötrelem. Több mint háromszáz éve vagyok a világon, s mégsem volt részem ebben az érzésben. Legalábbis nem ilyen nagy mértékben. Emberi életem során egy porszem voltam. Egy név a végtelen listán, egy arc a tömegből. De amint az a végzetes este megtörtént, minden megváltozott. Már nem csak egy névtelen senki voltam, hanem az idő haladtával, én lettem a Halálosztó. Bármerre járok a nevemet a rettegés kesernyés íze fűszerezi. Persze, ez alól kivétel az emberi világ. Csak a természetfeletti lények között vagyok veszélyes, én Benjamin Whittard, a Halálosztó.



Itt állok egy csodás vízesés mellett, s nem tudom értékelni a kincset, ami a szemem elé tárul. Tekintetem követi a hegyoldalból kizubogó folyadékot, füleim hallják a dallamot, melyet a folyam áraszt magából, de az agyam egészen máshol jár. Az eszemet már nem tölti el a hangos zúgás, melyek hangokat formálnak. A tücskök már nem énekelnek, a vízesés nem dobol, s a levelibéka nem tesz hozzá a kuruttyolásával a fennkölt dalhoz, hanem idegesítően krákog. Régen értékeltem minden mozzanatát a természetnek, és magamba szívtam, hiszen én is egy vagyok közülük. De mára már minden elveszett, s értelmetlen lett.

Néztem az áttetsző vízsugarakat, és szép lassan a mögötte lévő mohás sziklák eltűntek, s felidéződött előttem életem szerelme, Cassandra. Még maga a neve is könnyedség, érzékiség és báj. Az ajkaim önkéntelenül formálták a nevét, s a testemet jóleső borzongás fogta el, ahogyan a nevével, földöntúli szépséggel megáldott arca is felbukkant.

Szívem hangosan kezdett dobolni a bordáim között, ahogyan a kép egyre tisztább és tisztább lett. A víz kezdett elhalványodni, s a képzeletbeli más egyre jobban hasonlított az én szépséges Cassandrámra. A szögéletes arca, mely olyan barna akár a fa törzse, most halványan fénylett a holdfényben, amely megvilágította a kis tisztást, ezzel ezüstbe vonva a csobogó víztömeget. Szürkéskék szemei csak úgy szikráztak vörös fürtjei között, amelyek csodásan hibátlan arcát keretezték. Eleinte szerelem és odaadás lobogott a tekintetében, de szép lassan átváltozott megvetésbe, s gyűlöletbe. Az a jéghideg szempár meredt rám, ami legutóbb, és a szívem megint darabokra tört.

Tüdőmből minden levegő kiszorult, s a lelkemet eleven tűz kezdte marcangolni, ahogyan elvesztem az emlékek viharában. Visszarepültem a múltba, mikor először találtam szembe magamat azzal a harcos írisszel. Mikor először érintettem meg bársonyos bőrét, s szívtam magamba az illatát, amely leginkább a napra emlékeztetett, melyben több száz éve nem volt részem.

***

Sötétség. Ez volt az első gondolatom, miután magamhoz tértem a fejbekólintás után. Szégyen öntötte el a porcikáimat, ahogyan felidéződött bennem, hogy azok a mocskok, hogy elbántak velem. Számítottam rá, hogy nem csak egy szemétláda rabolta el az egyik hercegnőt, hanem vannak társai is a féregnek, de nem gondoltam volna, hogy öten vannak. Viszont ez nem elegendő arra, hogy eltángáljanak, mert bárhogy is próbálnám szépíteni, a földbe tiportak. Megaláztak azok a gennyládák, én pedig itt fekszek egy hideg valamin, s a fejem rettentően hasogat.


Mozdulatlanul feküdtem, s néztem fel a mennyezetre, valamint körbe a helyiségben. Vámpír létemnek köszönhetően még a sötétség ellenére is láttam valamicskét, igaz nem olyan erőteljesen, mint világosban, de nagyjából ki tudtam venni a tárgyakat, s egyéb dolgokat.


Pár másodpercig csak szemléltem a terepet, míg végül eljutott a tudatomig, hogy pontosan hol is vagyok. Valószínűleg egy pincében, mivel az orrom a doh és a por elenyésző szagát szippantotta be az oxigénnel. Ezen felül biztosan jó ideje fekszek itt kiütve, mégis még mindig jéghideg felület van alattam, amit a testem kezd átvenni. Hiába táplálkoztam, mielőtt ide kerültem, az éhség mardosta a gyomromat, s a szívem is egyre lassabban keringette a maradék vért.


A testhelyzetemből annyit szűrtem le, hogy jobbra tőlem van egy kőfal, ami egy kicsit nyirkos, így a levegőbe becsempésződött a poshadt víz szaga is, melyeket leginkább a temetőkben tapasztal az ember. Mikor elmész meglátogatni a szeretteid sírjait, s kiveszed a vázából a virágot. Na, akkor csap meg ez a rothadt szag.


Bútorzatból nem nagyon vágtam le semmit, csak azt, hogy pár méterre tőlem a mennyezeten van egy ódivatú lámpa, amit leginkább csak filmekben láttam eddig. Olyan volt, mint általában a rendőröknél a kihallgató szobákban. Sötét búra vette körül az egy szem izzót, s egy vékony zsinegen lógott le egy deszkáról, ami keresztben futott a szoba plafonján.


Mozdulatlanul néztem a kis tárgyat, és próbáltam erőt gyűjteni a felülésre. Üresen meredtem rá, s teljesen üresnek éreztem magamat. Nem csak azért, mert a szervezetemből egész gyorsan kimegy a maradék vér, hanem azért éreztem magamat így, mert lehet, hogy itt fogok meghalni. Egy dohos, poros és poshadt vízszagú pincében, egyedül. Az egész életemet arra tettem fel, hogy megbosszuljam az apám halálát. Mikor végre sikerült a vágyam, tovább folytattam a dountusok gyilkolását. Hiszen a törvények miatt esélyem sem lett volna beilleszkedni. Az emberek között meg, mit kerestem volna?! A végén ragaszkodni kezdtem volna egyikükhöz, és csak fájt volna a haláluk.






- Hé, hallasz? – kérdezte egy csilingelő hang, amivel kirángatott a mélázásból. Hirtelen felé kaptam a fejemet, de óriási baki volt, mert egy nagy nyilallás belémfolytotta a szuszt, kis híján felsikoltottam.


- Aú! – nyögtem ki, s a kezemet a fájó pontra tettem, és nem lepődtem meg, mikor egy nagyobb dudor állt ki a hajcsomó alól.


- Ne haragudj, nem akartalak megrémíteni – suttogta a hangocska. Tekintetemmel megkerestem a hang gazdáját, és az előző fájdalmas ámulatból egy másmilyenbe kerültem.


Első pillantásra sem tűnt egy átlagos lánynak, de jobban szemügyre véve, csak még kápráztatóbbnak hatott. Göndör, tűz vörös haja lágyan omlott le a válláig. Bársonyosnak és dúsnak hatott, én pedig nagyon meg akartam érinteni, hogy tényleg olyan-e az érintése, mint a selyemnek. Vagy esetleg olyan, akár a lány, forró szellő, ami végig bizsergeti a bőrödet a meleg éjszakában.


A hajáról tovább vándorolt tekintetem hegyes arcvonásán, egészen a vérvörös ajkáig, amik annyira csókolni valóak voltak. Szinte könyörögtek, hogy menjek oda, és ízleljem meg. Mintha sejtelmesen suttogná, hogy; gyere, már háromszáz éve nem kóstoltad az almát, és ez ugyanolyan édes és dús!


Ezek után a látómezőmbe került a világ legcsillogóbb szempárja. Első blikkre azt mondtam volna, hogy szürke, de jobban szemügyre vettem, s észrevettem a halványkékséget, mely ott lapult elrejtve. A csillogás enyhe jelző lenne, ugyanis a tüzes haja mellett szinte világított, s napbarnított bőre csak még jobban kiemelte a világos íriszt.


Próbáltam definiálni, hogy mi is lenne a legjobb szó. Gyönyörű, mesebeli, káprázatos, földre szállt angyal, de az igazság az, egyik sem volt tökéletes. Mindegyik elcsépelt szövegnek hangzott, melyet az idióta halandók minden féle szappanoperákban, s lányregényekben használnak. Fogalmuk sincsen róla, mi a szó eredeti értelme. Végülis, nekem sem volt, egészen idáig.






- Hahó! – lengette meg előttem a kezét, és végre felébredtem a kábulatból. Végre tovább jutottam a gyönyörűségen, s az agyam utolérte a látottakat. Már nem egy földre szállt angyalt láttam, hanem az igazi valóját. Egy dountust, a nap gyermekének egyikét. Ez a szépség abba a fajba tartozik, amely az enyém ellenségei. Hiszen a nap és a hold nem fér össze. Egymást váltják, egymás ellentétjei, olyan nincsen, hogy ők összefonódnak. Én az éjszaka teremtménye vagyok, s ölöm azokat, kik a világosság lényei, azaz a dountusokat.


- Te vagy, Cassandra? – kérdeztem erőtlenül. Csak halkan jöttek ki a szavak, de szerencsére így is hallotta, hiszen ő is természetfeletti lény.


- Igen – felelte kikerekedett szemekkel. – Honnan tudod a nevemet? – tette hozzá, s vizsgálgatva nézte a vonásaimat.


- Mikor megtudtam, hogy elraboltak, és a jutalom a megtalálónak a feloldozás, eljöttem megkeresni téged – válaszoltam erőteljesebben, s éreztem, ahogy a testem meggyógyítja önmagát. A kezem alatti púp a mélázás alatt egyre apadt, míg végül teljesen eltűnt.


Kezeimmel felkönyököltem, majd ülőhelyzetbe tornáztam magamat. Hátamat a falnak vetettem, s úgy néztem az előttem guggoló lányra. Hát igen, ezek szerint tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják. Ha nem lennék egy pincébe zárva, ha nem tudnám, hogy a legnagyobb ellenségem, talán elcsábítanám, és a vérét szívnám, de ez tilos. Főleg, azért mert szükségem van a feloldozásra, amit akkor kapok Dountaniától és a Dubrie-től, ha épségben hazaszállítom.


- Miről beszélsz? – kérdezte kíváncsian, s törökülésbe ült előttem. Újra ráemeltem pillantásomat, s mivel tudtam, hogy mire számítsak mélyebbre ástam magamat benne. Már nem csak a megbűvölni való íriszt láttam, hanem egy harcos tekintetét. Egy olyanét, aki már túlélte a legrosszabbat, s mindenre fel van készülve. Akit nem lehet meglepni, mert már a legszörnyűbb tettel is találkozott. – Válaszolnál? – kérdezte makacsul, s állát bosszúsan felszegte.


Ezen csak mosolyogni lehetett.


- A fajod királynője, Dountania, és az én fajom királyi családja a Dubrie… - kezdtem el neki magyarázni, mivel a szabályos szívverése azt árulta el, hogy nem érte el a huszonkét éves kort, mikor a dountusok megállnak a fejlődésben.


- Tudom kik ők – szusszantott mérgesen. – Hiszen a királynő… - kezdte a mondatot, de hirtelen félbeszakította, én meg ismételten elmosolyodtam.


- …az anyád – fejeztem be. – Igen, bocsi, csak túl fiatalnak tűnsz, szívi, és ezért magyaráztam. – tettem hozzá bársonyos hangon, amitől a legtöbben ledobják a bugyijukat.


- Ne hívj így! – sziszegte mérgesen. – Inkább azt mond el, hogyan értetted, hogy „a jutalom a feloldozás”? – kérdezte ismételten, s a dühöt valahova száműzte, hogy helyét a kíváncsiság vegye át.

***

Az emlékek eltűntek, én pedig újra ott álltam a vízesés mellett. Miközben ott ácsorogtam, újra átéltem minden rezdülésemet, minden érzelmet. Hiszen ez a vámpírlét egyik legjobb tulajdonsága, hogy a memóriánk az hibátlan. Mindent fel tudunk idézni egészen az átváltozásunk napjáig. Persze, ez alól kivétel az, ki vámpírnak születik. Mint én is. Apám ember volt, de anyám halhatatlan.

Rettentően szerettem mindkettejüket. Mélybarna szemeimet nem mástól örököltem, mint drága édesanyámtól, míg dús hajamat apámtól. Számomra ők voltak a mindenek, főleg apám. A lába nyomát is istenítettem, olyan akartam lenni, akár ő. Egy átlagos, boldog ember, ki a földön jár. Jószívű, segítőkész és mindig lehet számítani rá. Nem voltunk gazdagok, hiszen apám kovács volt. Minden nap iskola után hozzá vezetett az utam, s hallgattam a mesélését a különböző fegyverekről, hogyan kell készíteni őket és miből. A szavai oltották a tudásszomjamat, míg lénye melengette lelkemet.

Persze, anyámat is szerettem, de mivel ő vámpír volt, csak esténként találkoztam vele. Tizenhat éves voltam, mikor egy éjjel anyám nem volt otthon. Elment vadászni, mivel csak ilyenkor tudott mászkálni a városban. Én lementem inni egy pohár tejet, ugyanis a félvámpírságom miatt húsz éves koromig olyan vagyok akár egy ember, aztán szép lassan átalakulok vérívós vámpírrá. De addig meg sem lehet mondani, hogy egy szörnyeteg van az ember testében, aki ki akar szabadulni.

Az emlékek újra felszínre törtek, de nem ragadtak magukkal, mint legutóbb. Most úgy láttam az eseményeket, mint az imént Cassandrát. Csak a vízesés vált mássá, egész pontosan háromszáz huszonegy évvel ezelőttre vitt, egy konyhába, ahol fiatal kori énem állt.



Tizenhat éves voltam, s fűztem a csajokat, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Persze, ez nem tartott vissza attól, hogy apámmal hétvégenként focizzak, vagy elmenjek hozzá a kovácsműhelybe, s segédkezzek neki. Nem, a csajok teljesen más lapra tartoztak. Ők voltak a harmadikok az életemben, az első két helyet, szüleim foglalták el. Figyeltem, ahogy fiatal kori énem odamegy a hűtőhöz, és tölt egy pohár tejet.

A konyha kicsi volt, európai hagyományokat őrző. L alakban helyezkedtek el a citromsárga árnyalatú bútorok. Azért ezt a színt tükrözték, hogy anyának ne legyen olyan nagy hiányérzete a nap miatt. Valahányszor bejött úgy érezte, a délelőtti csúcs melegbe toppan be, s így elviselhetőbb lett számára a vámpírlét. A napszínű bútorokkal átellenben volt egy barna asztal, és hozzá illő négy szék. Azért csak négy, mert apámmal ketten fogyasztunk emberi étket, így bőségesen elfértünk.

Kihúztam az egyik széket, s leheveredtem rá, hogy megigyam a tejemet. Éppen leért a fenekem a kipárnázott részhez, mikor óvatos, bár erőteljes lépések dörömböltek fentről. Erre csak mosolyogni tudtam, hogy mennyire egy rugóra jár az agyam apámmal, s pár perccel később meg is jelent. Gondoltam meg viccelem, így bebújtam az asztal alá. Minimális zajt csaptam, ezért nem vett észre. Lentről figyeltem a lábait, ahogyan először a szekrényhez megy, majd a hűtőhöz.

Mikor becsukta, s elkezdte önteni az itókát, mozdultam, hogy meglepem, de én estem döbbenetbe, mikor egy szélroham kíséretében két csizmás láb jelent meg apámé mellett.

- Nézz rám! – jött a halk hang, és láttam, ahogyan apu papucsos lábfejei kilencven fokos fordulatot vesznek, így szembekerülnek a bakancsossal.

A szívem a torkomban dobogott, míg a hasam apró kis csomóba zsugorodott. A félelem minden porcikámban ott vibrált, és teljesen letompította az agyamat. Tudtam, hogy csinálnom kéne valamit, bármit, megmenteni apámat, de nem tudtam többet tenni, mint előre hajolni, s megnézni ki van itt. Próbáltam magamat reménnyel ellátni, hogy egy ismerős is lehet, bár elég késő van hozzá, és furcsa bizsergés fogott el már a szélroham közben is.

Akkor még gyenge szemeim nem látták a gyilkost. Csak azt tudtam beazonosítani, hogy egy széles vállú, magas férfi áll apám előtt, s a szemén keresztül valamit elvesz tőle. Láttam, ahogyan édesapám egyre gyengébb lesz, így a férfi kénytelen volt megragadni két vállát, és megtartani. Én még mindig az asztal alatt guggoltam. Nem tudtam semmit sem tenni, mert a félelem lebénított. Csak figyeltem, ahogyan apám tehetetlenül hörög, míg a férfiba áramlik valami kékes köd, ami apámból száll felé.

Nem tudom, meddig tartott ez a pillanat, de nekem óráknak tűntek. A szívem egyre jobban zakatolt, és az agyam tehetetlen volt, akár a többi testrészem. Tüdőm is nehezen tette a dolgát, de ő legalább csinált valamit, ellenben a karjaimmal és lábaimmal. Bármennyire próbáltam mozgatni őket, nem ment. Ólomnehezen csüngtek rajtam, hiába akartam segíteni apámon, nem tudtam. Tehetetlen voltam a fájdalomtól, s félelemtől, ami rettegésben tartott.

A vége az lett, hogy apu teste teljesen elernyedt, utolsó erejével egy könnycsepp gördült végig az arcán. Néztem, ahogyan lehanyatlik a hideg kőre, s szemem sarkából érzékeltem, hogy a másik alak ugyanolyan sugallattal eltűnik, mint jött. Én pedig még mindig tehetetlenül bámultam az élettelen testet, s mikor feleszméltem hatalmas ordítás szakadt ki belőlem. Odarohantam egykori apámhoz, és a holtteste mellett fogadtam meg, hogy megtalálom a gyilkosát, és bosszút állok rajta. Addig nem nyugszom, ha kel az életemmel fizetek.



A kép eltűnt, s újra a vízesést láttam. Kezeim ökölbe szorultak, és újra átjárta a testemet a fájdalom, amibe beleremegtem. Édesanyám arca, mikor elmondtam mi történt vele, majd a halála, mikor öngyilkos lett. Előtte megtanított nekem mindent a vámpírlétről, majd átsegített azon a két hónapon, ami az alatt telik el, hogy véglegesen megszűnnek az emberi tulajdonságok, s átalakulok, halott leszek. De a négy év, amit együtt eltöltöttünk maga volt a pokol. Minden nap szomorúság övezte a mondatainkat, tetteinket. Apu volt a vidámság és élet, de eltűnt.

Szívem ismételten összeszorult, s egy könnycsepp pergett végig az arcomon. Egész testemben remegtem, és nyeltem vissza a feltörő zokogást. Nem szabad sírni, hiszen akkor még jobban felerősödik, s feljönnek még más alkalmak. Pontosabban az a bizonyos nap.



***

Pontosan egy éve álltam ugyanitt. A mi közös tisztásunkon. Menekülőben voltunk a tanyáról, ahol fogva tartottak minket. Éjszaka volt, így Cassandrát teljesen beburkoltam egy takaróval, mert ha kevésbé éri a holdfény, akkor három óra helyett négy órát is kibír. A kezét fogtam, s szaladtam vele. Megálltunk egy pár perc pihenőre, hogy felfrissítse magát.

Én szemfülesen álltam pár lépésre tőle, és kémleltem a fákat, hátha valaki utánunk jött. Minden idegszálam pattanásig feszült, s mereven hallgattam a zajokat, amiket a szellő sodort felénk. Az égboltot felhők takarták, és valahogy csendesebbnek tűnt az erdő, mint idáig bármikor. Egyedül a víz csobogását verték vissza a sziklák, s csak néhány állat ólálkodott az avarban. Szó szerint vihar előtti csend.

- Jobb lenne, ha indulnánk – suttogtam halkan, félig Cassandrára sandítva, aki a víznél guggolt. Mondatomra megmerevedett, és felállt. Csak fél szemmel követtem mozdulatait, mert másik még mindig kémkedve fürkészte a messzeséget.

- Én nem megyek – jött a válasz, mire teljes testtel felé fordultam.

- Tessék? – kérdeztem döbbenettel. Először felnézett az égboltra, én pedig követtem a pillantását. Újabb felhő takart el minket a hold elől, így fénye nem érte el Cassandrát, ezét lehajtotta a fejétől a takarót, és rám emelte szürkéskék tekintetét.

- Amint visszaértem a palotába, elmondom, hogy te mentettél meg, és mentsenek fel a halálbüntetés alól, melyet a sok halott dountus miatt járna neked – ejtette ki a szavakat teljes higgadtsággal, s szemei is jéghidegek voltak, akár a megfagyott jég. Semmi melegség, semmi lángolás, még a haja sem égett elven tűzzel, az is sápadtnak hatott.

- Nézd, Cassandra! Ezt megbeszéljük, amint elértünk a legjobb barátom házához. Még másfél óra futás, és ott is vagyunk. Bőven lesz időnk még beszélni – feleltem nyugodtan, s nyújtottam felé a kezemet, de makacsul rázta a fejét.

- Északra van egy másik ház, pár tíz kilométerre. Mivel ismerem ezt a terepet, tudom, hogy az egy dountus laktanya. Két óra hossza futással, és ott vagyok – válaszolta hosszasan, s kerülte a tekintetemet. Végig az utat szuggerálta, ami észak felé tart. Bennem meg egyre nőtt a pánik. A szívem összeszorult, és nyitottam a számat, de gyorsan közbevágott. - Ők majd megvédenek, ha kell!

- Baby, ne csináld ezt! – kezdtem dühös lenni, ezért léptem felé egyet, hogy végre rám nézzen. – Tudom, hogy gyűlölsz, amiért megöltem az apádat, de hidd el, ő is megölte az enyémet, csak elégtételt vettem.

- Hazudsz! – csattant fel szikrázó szemekkel. Apró kezei ökölbe szorultak, és remegés futott végig rajta, ahogy szemei felszikráztak. Tudtam, hogy az erős indulat kiválthatja nála a képességet, miszerint tűzet tud gyújtani a szemével, így tettre készen hallgattam tovább. – Apám jó dountus volt, soha senkit nem ölt meg! Ráadásul akkor változtatta át anyám, miután megszülettünk.

- Nem tudom, pontosan hogyan volt, de tisztán tudom, hogy apád megölte az enyémet. Talán, nem az igazi szülőd volt – feleltem csendesen.

- Hogy lehet valaki ennyire aljas? – kérdezte undorodva, és tekintetében fellángolt az utálat, nekem pedig darabokra tőrt a szívem. Hosszú évek alatt, soha, soha nem kötődtem senkihez úgy, mint Cassandrához. Apám elvesztése olyan mély sebet ejtett rajtam, ami következtében egy életre elment a kedvem a szeretettől és a bizalomtól. De mégis a legnagyobb ellenségem mellett rátaláltam mindkettőre, s ráadásul a boldogságra is. Ő volt számomra a saját bejáratú napom, most mégis itt áll előttem perzselő szemekkel, melyek azt sugallják, hogy legszívesebben megölne engem.

- Legalább had kísérjelek el! Ne legyél bolond! – mondtam tárgyilagosan. Minden érzelmet elrejtettem. Elégszer látott gyengének, de akkor még rajongva, szerelmesen tekintett rám a világító szemeivel, nem gyűlölettel. Mindent feladtam volna csak azért, hogy átölelhessem karcsú testét, magamhoz szorítsam, s édes szavakat duruzsoljak a fülébe. Még az életemet is odadobtam volna ezért a pillanatért, de ha ő nem akarja, hát akkor nem. Viszonoztam hideg tekintetét, holott legbelül egy eleven tűz kezdett szikrázni, hogy elégesse maradék reményemet a boldogság felé.

- Nem! Visszamegyek a palotába, és elintézem számodra a felmentést, amire annyira vágysz, de közlöm, hogy nekünk még van egy befejezetlen ügyünk! – mondta fenyegetően, aztán elindult. Egy helyben álltam, s csak pillantásommal követtem a mozdulatait. Valóban vágytam a felmentésre, hiszen ha azt megkapom, akkor végre nyugodtan tudok élni a természetfeletti lények között, anélkül, hogy mindenki a fejemre pályázna.

Árgus szemekkel figyeltem, ahogyan kecses mozdulatokkal elindul észak felé, s a szellő meglebbenti mögötte a takarót, mint egy királyi palástot. Négy hónapig voltunk összezárva. Pontosabban négy hónapot töltöttünk együtt, mivel volt, hogy más helyekre szállítottak minket. Számomra azok az időszakok a mennyet jelentették. Eleinte kikészültem, hogy a legnagyobb ellenségemmel kell együtt lennem egy helyen, de szép lassan megkedveltem. Rengeteget beszélgettünk, s sok hasonlóság akadt. Leszámítva azt, hogy ő az én fajomat, én meg az övét gyilkolom.

A napok tovarepültek, a hetek elszálltak, s a hónapok összefolytak, miközben a szökést terveztük. Nehéz időszak volt az első pár hét, mert meg kellett szoknunk azt, hogy embereket dobnak be hozzánk kétnaponta. Arra, hogy én vért igyak, és Cassandra kiszívja a lelküket. Hiszen, a dountusok az emberek lelkével táplálkoznak. Nem kell minden erejüket elvenni ahhoz, hogy jól lakjanak, elég csak egy kevés.

- Még találkozunk, és azt csak egyikünk éli túl – susogta hideg és tárgyilagos hangon Cassie, mikor mellém ért.

- Igen, meglátjuk ki az erősebb, Baby – feleltem ugyanolyan monoton, mint ő, s utoljára belenéztem azokba a világító szemekbe, melyek a világot jelentik számomra. Ismételten végig hasított rajtam a fájdalom, de nem mutattam ki. Nem adom meg neki ezt az örömöt!

- Soha többé ne szólíts így! – csattant fel mérgesen, majd hozzá tette: - És meg ne próbálj követni! – ezzel a búcsúmondattal beleveszett a fák rengetegébe. Csak a levelek zaját lehetett hallani. Bámultam utána, és erősen gondolkoztam, hogy utána menjek-e. Végülis bármilyen makacs is, tudom, hogy ő is szeret, hiszen mondta, míg ki nem derült ez az egész. Aztán miután kidühöngte magát, viszonylag rendbejöttek a dolgok, persze nem úgy, mint eleinte. De már nem fújt rám folyamatosan, s egy csöpp szeretet is felrémlett a tekintetében, mikor rám nézett. Tudom, hogy nem volt sok, de nekem a végtelent jelentette.

A testemet a fájdalom eleven tüze kezdte marcangolni, ahogyan tudatosult bennem, eljött a vég. Egyszer még találkozunk, de az egyikünk számára mindenképpen halálos lesz. Egy biztos, én soha nem fogom őt megölni, így maradt az utóbbi lehetőség.

A földre rogytam kínomban.

A szenvedés csak gyűlt bennem, és nem eresztett. Annyira abszurd, hogy több tucat dountust megöltem az a tény viszont, hogy nem sokára az én testem felett lesz sírkő, kiborít. De talán nem is az tölt el ekkora fájdalommal, sőt. Az kínozza lelkemet, hogy alkalmam sem lesz újra az ajkaimon érezni bársonyos száját. Soha nem fogja többet csiklandozni a haja a vállamat ölelkezés közben. Soha nem fog karcsú teste hozzám simulni alvás közben. Soha nem fog akkora rajongással nézni rám, mint régen, mielőtt megtudta, hogy ki vagyok. A tűz egyre csak nőt, és nőt, míg egy hangos ordítással, s pár könnycseppel kiszakadt belőlem.

Csak térdeltem a zuhatag mellett, és átkoztam az egész világot, amiért ilyen sorssal áldott meg.

***

Az emlékből kiröppentem, s a zokogás némán rázta a testemet. Nem engedtem, hogy akár egy csepp is kijusson, hiszen akkor nem állna meg. Cassandra pedig nem ér annyit. Hiszen, bíztam benne, kitártam a lelkemet neki, s mégis eldobott. Elhajított, mint egy rongyot, és hiába mondtam neki az igazat, nem hallgatott meg. Folyton az arcomba vágta, hogy hazug vagyok, s az a tekintet…

Ismételten felébredt a fájdalom és kín tüze, ami újult erővel csapott rám úgy, akár az emlékekben. A gyomromból indult, végig minden belső szervemen keresztül, le a lábaimhoz, karjaimba, fel a fejembe, végül a szívemhez. Teljes erejével belecsapott az alig működő szervbe, én pedig leroskadtam a földre.

Hirtelen arra eszméltem a gyötrelem ködjén keresztül, hogy valami elzúg mellettem, s a vízben landol. Végül megéreztem a nap illatát, melyet soha nem tudnék összekeverni semmivel sem. Pillanatok alatt felálltam, s szembefordultam az én egyetlen Szerelmemmel.

Fekete palást burkolta, de szép lassan lehúzta a fejéről a kapucnit. Rá akartam szólni, hogy vigyázzon, mert a holdfény legyengíti, s ha sokat álldogál itt, meg is öli, de felnézve láttam, amint egy nagyobb felhőréteg eltakarja a legkisebb sugarat is, így fedést biztosítva az én egyetlen dountusomnak.

- Üdv, Benjamin – mosolygott rám hidegen. Ajkain ott táncolt a halál ígérete, míg szemei ragadozó macskához mérten vizsgálgattak. A fájdalom még mindig ott lüktetett bennem, de a düh is kezdett felbukkanni. Hiszen, mi jogon akar ő megölni engem? Egész életét arra tette fel, hogy megkeresse apja gyilkosát. Én is ezt csináltam, gyilkoltam, majd végeztem azzal ki elvette tőlem az egyik legdrágább kincsemet. Semmi olyat nem követtem el, amit ő ne akart volna.

- Kétszínű vagy! – köptem a szavakat undorodva. Egy leheletnyit kikerekedett a szeme, s valamilyen érzelem átfutott a vonásain, de amilyen gyorsan jött, el is tűnt, így nem maradt időm beazonosítani.

- Nem ismersz! – mondta árnyalatnyi dühvel hangjában.

- Ha én, nem ismerlek, akkor ki? – kérdeztem kíváncsian, és léptem felé egyet.

Mozdulatlanul néztünk egymás szemébe. Láthatatlan szikrák pattogtak a köteléken, amely vonzott hozzá. A kezem bizsergett a vágytól, hogy megérintse a selyem tapintású lángnyelveket arca körül, de nem tehettem. Csak a szemeim élvezhették ki a látványát. Ugyanolyan káprázatos volt, mint régen, bár az emlékeim némiképpen megkoptak. A vízesésben látott arcot össze se lehet hasonlítani valódi énjével, most ahogyan itt ácsorog előttem fekete palástjában. Vámpírságom előnye, hogy meg tudom őrizni pontosan a látottakat, de az agyamban élő kép mégis eltörpül a valóság mellett.

- Remélem elbúcsúztál a jelenlegi szukádtól, mikor idejöttél! – mondta mereven, majd kibontotta a megkötőt nyakánál, így leomlott róla a palást a földre. Figyeltem, ahogyan lehullik a porba, s szabaddá válik törékeny alkata.

Egy sötét színű farmer volt rajta, egy testhez simuló pólóval, ami kiemelte domborulatait, valamint kecses formáit. A lábai hosszúak voltak, hiszen alig pár centivel alacsonyabb nálam. Dereka szépen gömbölyödött, ezzel rávonva tekintetemet. Haja hosszabb volt, mint legutóbb, leért egészen a lapockái alá, ezáltal gyönyörű tűzbe vonva egész lényét.

Miután kiélveztem a látványát, megvizsgáltam, ami idáig elkerülte figyelmemet. Vállán ott fityegett a szíj, benne pisztolyokkal és késekkel. Különböző méretek voltak, különböző fajták. Nem csak a felsőtestén voltak, hanem a combjain is helyet kapott jó néhány. Hát, most nagyon irigykedtem az ezüst fegyverekre az biztos. De nem mutattam ki, ügyesen adtam a hideget, pontosan úgy, mint ő.

Felnéztem a hideg szemekbe, és próbáltam valamit visszavágni előbbi mondatára.

- És remélem te is a vőlegényedtől – mosolyogtam rá negédesen. Szemei megrebbentek, de nem fordította el a tekintetét. – A palást azt mutatja, hogy a palotából jössz, és hallottam a pletykákat, miszerint anyád felvállalta, hogy a lánya vagy és kérőt is kaptál. Biztosan adtál neki egy búcsúcsókot, hogy maradjon emléke rólad – tettem hozzá, s fél szemmel figyeltem, de kezeimmel elkezdtem felvenni a fegyvereket, amik a lábamnál helyezkedtek el. Eszem ágában sem volt megölni őt, csak ráijeszteni, hogy máskor ne jusson eszébe.

Erős és gyors, embertársaihoz mérten. Viszont még csak tizenhét éves, s addig nem tehet szert a dountusok erejére, míg huszonkét éves korát el nem éri. Akkor áll meg a fejlődésben, majd hétről hétre egyre erősebb lesz, ha rendesen edz. De addig csak gyenge mása lesz egy igazi dountus harcosnak, s esélye sincs egy olyan vámpírral, aki több mint háromszáz éves, azaz velem.

- Féltékeny vagy? – kérdezte behízelgő hangon, szépen ívelt szemöldökét felvonva. Száraz kacaj tört elő belőlem a kérdés hallatán, majd gunyoros tekintettel mértem végig.

- Szeretnéd, igaz, Baby? – A szürkéskék írisz elsötétül, majd jobb keze az egyik tőrért nyúlt. Gyors volt, emberi szemeknek láthatatlan lett volna, de nekem semmiség.

Figyeltem, ahogy a kiélezett penge átsüvít az éjszakában, megtörve az eddig oly’ nyugodt környezetet. Mikor a kés már csak milliméterekre volt tőlem, elkaptam a bal kézfejemmel a markolatot, nehogy belevájjon a jobb vállamba.

- Gyors vagy, mint legutóbb, de velem szemben még pólyásnak számítasz – vigyorogtam rá, miközben a bal kezembe lévő fegyvert lóbáltam.

- Sok a duma, kezdhetnénk végre, nem gondolod? – csattant fel türelmetlenül, majd csípőre tett kezekkel hozzá tette: - Vagy talán félsz?

Ezen ismételten csak nevetni tudtam, így nehézkesen sikerült becsatolnom a vállszíjamat.

- Nézd, Baby, semmi esélyed ellenem. Én háromszáz huszonegy éves vagyok, te meg tizenhét. Szerinted, ki nyer? – kérdeztem kacéran, s pörögtem egyet kitárt karokkal.

- Ismétlem, sok a duma, és ne hívj így! – válaszolta makacsul, majd a tisztás közepére sétált.

- Mi lesz a holdfénnyel? – kérdeztem felpillantva az égre. Még mindig eltakarta előlünk az égboltot egy felhő, de kitudja, hogy meddig marad ott.

- Addig, míg megöllek ki fog tartani – felelte magabiztos mosollyal.

- Jajj, Baby, te vagy tiszta bolond vagy, vagy meg akarsz halni!

- A kettő nem zárja ki egymást – tette hozzá ő maga, s félig behajlította a térdeit, majd hívogatóan mutatott felém.

Kelletlenül szeltem át a métereket. A szívem ismételten erősebb iramot kezdett diktálni, ahogyan a csodálatos nap illata megcsapta az orromat. Minden dountusnak hasonlít az illata a napfényre, de Cassandráé különleges, mert a megszokott mellett ott van az ő saját aromája, melyet semmihez sem lehet hasonlítani. Édeskés, akár a vanília, mégis kesernyés, akár a citrom. Észveszejtő, így nem csoda, ha egy pillanatra meginogtam. Legszívesebben bedobtam volna a törülközőt. Had öljön meg, ha ennyire vágyik rá. Had agyam meg neki a leghőbb vágyát. De nem tettem! Én is behajlítottam a lábamat, s farkasszemet néztem vele.

A tekintete felidézte bennem az átélt időszakokat, és szerelmet, boldogságot. Lelkem egy pillanatig felmelegedett, s ragyogott a sötétségben, ami a testemben honol, de amilyen gyorsan jött, ki is aludt. Egy pillanat volt, de elég volt ahhoz, hogy elvarázsoljon. Elég volt ahhoz, hogy a testem elkezdjen sóvárogni Cassandra érintése utána. A lágy selyemért, mely olyan sokszor simult az én hideg, durva testemhez.

Minden vágyamat, érzésemet, emlékemet összegyűjtöttem, s egy nagy gombóccá gyúrtam, majd egy képzeletbeli ládikába zártam, hogy később majd elővegyem, de harc közben ne zavarjon. Beledobtam a fa szerkezetbe, és jó alaposan köré tekertem egy vasláncot, aztán legalább tíz lakatott rá akasztottam.

Tiszta aggyal, csak a feladatra összpontosítva figyeltem a szépséget, akit talán nekem szánt a sors, de az is lehet, hogy nem. Hiszen az egy éve alatt, és előtte még a négy hónap lefolyása közben csak a szétválasztó erők munkáltak. Cassandra azok közé tartozik, aki azt teszi, ami a helyes, csak éppen számára az a helyes, ami mások annak tartanak. Soha nem ő az első, hanem mindig mások. Én ezzel ellentétben önző vagyok, nekem az számít, hogy ő velem legyen, s boldogan éljünk, amíg…

Próbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, miszerint az egyetlen személy áll velem szembe, akit a világon mindennél és mindenkinél, még talán apámnál is jobban szeretek. Nem azt a lányt láttam, akivel szerelmes szavakat suttogtunk egymás fülébe, hanem egy dountust. Egyet a nap gyermekei közül, akik az én fajom ellenségei. Már nem a szerelem munkált bennem, hanem az üresség, amelyre akkor ér el az ember, jelenesetben vámpír, mikor ölni készül. A kérdés adott, képes leszek beleszúrni az aranytőrt a szívébe–, amely az egyetlen mód a dountusok megölésére, mikor itt lesz az ideje?!



Szerelem. A világ legtörékenyebb érzelme a világon. Persze, csak azok számára, akik már átélték. Több száz éve vegetálok ezen a bolygón, melyet Földnek hívnak, és soha nem hittem ebben a meseszerű vibrálásban, ami két ember között kialakulhat. Mikor valaki erről áradozott, lenéztem. Hiszen annyira nevetséges, hogy bárkivel ilyen szoros kapcsolatod legyen. Hogy körülötte forogjanak a gondolataid, s minden lépését tudni akarod. Annyira abszurd, és mégis annyira szenvedélyes, s őszinte.